Székkutas nemrégiben balesetet szenvedett díszpolgára: a 74 éves Mihály László otthon gyógyul. „Pónis Lacika" már az elszakadt hámot javítja, és minél hamarabb újra be akar fogni a kocsiba.

– Még zúzódásos, kék-zöld foltos, dolgozni is nagyon nehezen tudok vele – mutatta sérült jobb kezét a 74 éves Mihály László, akit mindenki Pónis Lacikaként ismer Székkutason. Megírtuk: október 7-én, hétfőn délelőtt a 47-es főúton, Kakasszék közelében szenvedett balesetet lovas kocsijával – amellyel Orosházára tartott. Egy kamion borította fel. Könnyebb sérülésekkel ápolták az Orosházi Kórház traumatológiai osztályán. Hétfő délután térhetett haza. – Kocorásztam a kocsival Orosháza felé, szénért mentem megbízásból, és arra még emlékszem, hogy a kamion „elkapott", dől a lovas kocsi, és leesek róla. Az is megvan, hogy szólítanak, ki vagyok, és válaszolok, de utána már csak a kórházban tértem magamhoz. Megijedtem, ha a kocsi teljesen átfordul, és rám borul, meghalok.

Mindezt csukott szemmel mesélte. Amikor rákérdeztem, közölte: – Jobb, ha csukva tartom, így tudok koncentrálni, ha nyitva lenne, a szőnyegre vagy rád néznék, és elfelejteném, mit akarok mondani.

Laci bácsi csecsemőkora óta kapcsolatban van az állatokkal: a 300 éves csicsatéri tanyán született, és még 1 éves sem volt, amikor ló- és disznófigurával a kezében fotózták le, 2 évesen pedig már nyeregben ülve örökítette meg a fotográfus. Jelenleg két pónija (Sagya és Fodrász) és két kocsija van, de nem mindig lovakkal dolgozott.

– Szamarakkal kezdtem, akkor Szamaras Lacikának hívtak, és azt skandálták a Tüzép-telepeken – ahová fáért, szénért mentem –, hogy Csacsika Lacika. Az első pónilovat a Somogy megyei szántódpusztai árverésen vettem, azóta legalább százat tanítottam be. A téeszben végzett munka mellett mindig és mindent fuvaroztam, hol hajnalban, hol éjszaka, napi 16 órában. Nagy segítségemre volt második feleségem, Erzsike, akivel 30 éve élünk együtt – igaz, a házasság előtt 7 évig győzködtem. Most azért is örülök, hogy itthon lehetek, mert a párom egyre betegesebb, és a krumpli, valamint a birsalma megpucolásával is segíthetek neki.

A baleset után a kórházban az orvosok, nővérek mondták neki: pihennie kellene, mire közölte, az nem az ő szakmája. A kórházban keveset evett, amikor ezt szóvá tették, azt mondta: ennyiért sem dolgozott meg. Minden pénzt félretett, a gazdaság fejlesztésére fordított, egy fillért sem vitt a kocsmába. Pedig a famíliában – ahogy fogalmazott – szinte minden őse részegeskedett, nem a templomba, hanem arra a helyre jártak, ahol pohárral harangoznak. – Igaz, egyszer én is becsíptem. Az egyik rokonnál, az elvégzett munka után megittam egy pohár egri vörösbort, jólesett, jöhetett a második. Imbolyogva jártam, és negyedóráig ücsörögtem, amíg észhez tértem.

– Sajnos Lacika még nem „üzemképes", pedig dolgozni kellene. Javítgatom a tönkrement hámot, hogy minél hamarabb befoghassak. Pónikhoz, kocsihoz vagyok kötve: biciklizni, gyalogolni sem tudok, nagyon hamar kimerülök, ráadásul sántítok, csípőficammal születtem. A vásárhelyi temetőbe, ahol a rokonok nyugszanak, könnyen elszalad velem az egyik ló, de a boltba és a templomba is fogattal járok – így könnyebb. És mindig is a kocsizás, a fuvarozás volt az életem – mondta Mihály László.

- Forrás: www.delmagyar.hu -