SZÉKKUTASÉRT-DÍJ
2003. Rostás János
          Kamilla Dalkör
2004. Dr. Urbán János
2005. Bányai István és Bányai Istvánné
2006. id. Gregus Máté (posztumusz)

MURGÁCS KÁLMÁN-DÍJ
2010. Labozár Antal
2013. Kamilla Dalkör

DÍSZPOLGÁRI CÍM

2011.

id. Gregus Máté (posztumusz)

Rostás János

Posztumusz Díszpolgári Címet adományozott a községi képviselő-testület id. Gregus Máténak. Az elismerést unokája, Gregus Mária vette át Szél Istvántól, Rostás Péter alpolgármestertől és Hunyák Zsuzsanna jegyzőtől. Tembel Tibor, a Gregus Máté Általános Iskola igazgatója, települési képviselő laudációjában a mintagazda életéről és munkásságáról beszélt. Elmondta, Gregus Máténak köszönhetően a XX. század első évtizedeiben óriási léptekkel haladt a település, lett orvosa, patikája, bábája, református és katolikus temploma, közigazgatási központja és anyakönyvi hivatala is. A képviselő kijelentette: „a saját korát évtizedekkel megelőző infrastrukturális fejlesztésekért, Gregus Mátét tekinthetjük a mai Székkutas község megalapítójának.” 

A képviselő-testület a település szolgálatára tett kiemelkedő és magas szintű munkássága elismeréseként Díszpolgári Címet adományozott Rostás Jánosnak. Szél István laudációjában úgy fogalmazott, „ne szégyenkezzen senki, aki csak mostanában hall először arról, hogy Székkutasnak és a környező pusztának is vannak hősei. Hősök, akiknek temérdek szenvedést kellett kiállniuk, akik sokszor a jövőjüket is feláldozták. Ilyen ember Rostás János, Székkutas szülötte.” A díszpolgári címek adományozásánál közremûködött: Zoltán Péter Bessenyei-díjas klarinétművész, valamint Borsos Annamária zongoraművész. A megemlékezők Benkő László versmondó szavalatait is meghallgathatták.

2012.

Szenti Tibor

Mihály László

Szenti Tibor író, néprajzkutató nemcsak Vásárhely, hanem a környéki puszta, így kutaspusztai kutatásaival is ismertté vált. Számos kötődése van a településhez, gyűjtései jórészét is itt végezte, nem volt olyan év, hogy ne tartott volna előadást a településen. Szenti Tibor munkásságát Szél István méltatta, majd a díjazott köszönte meg az elismerést, és kiemelte, az állami kitüntetések mellett sokkal fontosabb neki az a figyelem, amit Vásárhelytől és most Székkutasról kapott. Elárulta, hogy egy betyárokról szóló könyvön dolgozik, de hamarosan külföldre látogat fiához, mivel három éve nem látta, és arról az útról is be fog számolni a kutasiaknak. 

Az idei másik díjazott a 72 éves pónilovas Mihály Lacika, akit a község minden tagja ismer, szeret, és természetesen tegez, mivel Lacika ezt elvárja még az ovisoktól is. Dajka Andrásné települési képviselő ismertette Lacika életútját, kiemelve azt a becsületes, jószívű, paraszti életet, amelyet mind a mai napig megőrzött. Lacika a Rádió 7 Szőttes műsorának vendégeként is bizonyította, az őszinteség és a hagyományok tisztelete máig fontos értékek, hiszen az ismerősök mellett számos ismeretlentől kapott üdvözlő telefonokat a megye egész területéről.

2013.

Őze Sándorné

Mihály Ferenc

2013-ban Őze Sándorné nyugalmazott pedagógus, író és Mihály Ferenc, a Gregus Máté Bio Kertbarát és Faluszépítők Egyesületének elnöke vehette át Székkutas Község Díszpolgári címét. – Őze Sándorné egy kiváló pedagógus volt és lassan második könyvét is kiadja. Székkutas története és hagyományai mellett a Fehér Gárda Mozgalom történetét is felkutatta – méltatta beszédében Szél István a díjazottat. Őze Sándorné a helyszínen elmondta, nagy meglepetés volt számára a cím, nagyon boldog, hogy gondoltak rá. Az örömét csak az árnyékolja be, hogy a havazás miatt a családja, unokái nem lehettek vele.

 A település polgármestere elmondta, Mihály Ferencben egy olyan embert ismert meg, aki mindig kész tenni a közösségért, és egy olyan csapatot próbált megformálni, akikre később bármikor lehetett számolni. – Nagyon meglepődtem, mikor megkaptam a levelet, hogy díszpolgári címet kapok – nyilatkozta a helyszínen Mihály Ferenc, aki hozzátette, ami a faluban közéleti tevékenység volt, abban mindig részt vett, és teszi ezt a mai napig.

2014.

dr. Urbán János (posztumusz)

2015.

Mayer Gellértné

Szabó Józsefné

A kitüntetést idén Mayer Gellértné és Szabó Józsefné kapták. A rendezvény megrendítő pillanatokkal zárult, hiszen a tavalyi év díszpolgári címének kitüntetettje még az átadási ünnepség előtt elhunyt. Az idei évre maradt, hogy posztumusz díszpolgári címet Dr. Urbán János özvegye átvegye.

2016.

Valtner Lászlóné

Tóth János (posztumusz)

Az óvoda egy varázslatos hely. Varázslatos világ egy kisgyermek számára, aki először tölti idejét az otthonától, szüleitől távol, de különleges hely egy felnőtt számára is. Mesevilág, ahová belépve az ember leteszi mindennapos gondjait, és feltöltődik a gyermekek őszinte szeretetével. Valtner Lászlóné Gy. Molnár Katalin egy ilyen intézménynek, a székkutasi óvodának volt dolgozója, majd vezetője 40 évig. Katika 1952. november 24-én született Hódmezővásárhelyen. Kisgyermekkorát Sóshalmon, Hódmezővásárhelyen, majd Csicsatéren töltötte; itt ismerkedett meg a számok világával, és a betűvetéssel is. A csicsatéri iskolában, ebben az időben Berei Béláné Ilonka néni volt a tanító, aki nagy szeretettel és türelemmel tanította a gyermekeket; akinek sugárzó egyéniségéről tanítványai ma is megemlékeznek. Hiszi és vallja, hogy tanítójának, tanárainak személyisége meghatározó volt abban, hogy a későbbiekben ő maga is a pedagógiai hivatást választotta. Az általános iskola felső tagozatát már benn, a faluban, Székkutason járta. Szeretettel emlékezik meg itteni tanárairól is: Szénási Gyuláné Mária néniről, és osztályfőnökéről, Büchenbauerné Kati néniről. Pályaválasztás előtt állva, határozottan tudta, hogy a mezőgazdasági pályát választja, hiszen tanyán nőtt fel, és ez egyet jelentett a föld és a munka szeretetével; természetes volt számára az is, hogy kövesse szülei példáját, és maga is gazdálkodással foglalkozzon. Sikeres felvételi vizsga után bekerült a hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Technikumba. 1971-ben érettségizett, középfokú mezőgazdasági végzettséggel jött haza, Székkutasra. Mindenképpen szeretett volna tovább tanulni, jelentkezett is a Mezőgazdasági Főiskolára, de abban az évben a túljelentkezés miatt létszámfelettivé nyilvánították. Ez azt jelentette, hogy csak a következő évtől tudtak neki helyet biztosítani a hallgatók között. Egy évet várni kellett tehát. Véletlen volt ez a várakozás? Ma már tudja, hogy nem. A felszabadult egy évet hasznosan szerette volna eltölteni: munkát vállalt a Községi Tanács Adóosztályán ügyintézőként. Itt kereste fel őt Papp Károlyné Gizike néni, aki akkor már vezető óvónőként dolgozott a székkutasi óvodánál, és akiben, a későbbiekben egy nagyszerű embert ismerhetett meg. Gizike néni alkalmas személyeket keresett óvodájába képesítés nélküli óvónőnek; ezzel az ajánlattal kereste meg a fiatal Katikát, aki rögtön igent mondott, bár fogalma sem volt még ekkor, hogy mit kell csinálnia egy óvónőnek. Véletlen volt ez a találkozás? Tudja, hogy nem. Márai Sándor nagyszerű gondolata magyarázatot ad erre: „Nem hiszek a véletlen találkozásokban…Semmi sem érkezik idejében, semmit sem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá…Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon egyszer észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben…két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra.” 1971 szeptemberében, képesítés nélküli óvónőként belépett az óvoda kapuján. Egy teljesen új világ tárult elé. Így emlékezik meg erről az új élményekkel teli időszakról: „Be kell vallanom, embert próbáló volt, mert az ismeretlenben, hozzáértés és tudás nélkül eleget tenni nem volt egyszerű.” Képzeljünk el 30, sokszor 35 zsibongó kisgyermeket, akinek érdeklődését föl kell ébreszteni és meg kell tartani – nem könnyű feladat! 1972-ben újabb fordulat következett be életében. A fenntartó intézmény és a vezető óvónő szorgalmazására lehetőséget kapott arra, hogy nappali tagozaton továbbtanuljon a Szarvasi Óvónőképző Főiskolán. Vállalta. Amilyen nehéz volt a képesítés nélkül végzett munka az óvodában, olyan könnyedén végezte el a főiskolát, mert az 1 év tapasztalata, amit a székkutasi óvodában megszerzett, hozzásegítette ahhoz, hogy könnyebben megszerezze, elmélyítse a szakma új ismereteit. Minden tárgyat szeretett és nagy tudásvággyal szívta magába az előadásokon hallott új ismereteket. Tanulmányi évei során Tudományos Diákmunkában vett részt, a kutatás végén elkészült dolgozatával országos II. helyezést ért el. 1974-ben államvizsgázott; tanulmányait kitüntetéssel végezte. Ugyanennek az évnek az őszén, immár diplomás óvónőként folytatta a munkát a székkutasi óvodában. 1975-ben férjhez ment Valtner Lászlóhoz, házasságukból 3 gyermek született: ’77-ben Balázs, ’79-ben László, és ’86-ban Vivien. Hálás szívvel emlékezik szüleire, akik sokat segítettek neki abban, hogy munkáját mindeközben zavartalanul végezhesse. 1977-ben átvette az intézmény vezetését, amelynek vezetője volt 32 éven keresztül. Munkája során mindvégig hatékonyan képviselte az intézményt és vele együtt a legfőbb célt: a gyermekek érdekeit. Munkatársai szerint igazságos és jó vezető, szakmailag elismert óvónő volt. Amint belépett az óvoda kapuján, a problémákat és személyes gondjait letette, így mindig jó hangulatban tudott dolgozni. Ezt a nyugodt, kiegyensúlyozott légkört a gyermekekkel és a kollegákkal való munka során is megtartotta, munkatársaitól maga is elvárta. Megnyugtató hangneme akkor is megmaradt, amikor kritikáit kellett megfogalmaznia. Negatív észrevételeit mindig építő jelleggel tette meg, a felmerülő problémákra azonnal megoldást keresett. Nem csak a gyermekekkel, hanem munkatársaival, beosztottaival is figyelmes volt: mindenkinek meghallgatta, és figyelembe vette a problémáit. Mindenben támogatta az ott dolgozó óvónők szakmai fejlődését, előmenetelét; továbbtanulásuk esetén helyettesítésüket is megoldotta. Gyermekszerető és családcentrikus volt; nyílt és barátságos természetével a gyermekekkel is azonnal szót értett. Döntéseit úgy hozta meg, hogy abban mindvégig a gyermekek érdekeit tartotta szem előtt. Szívvel-lélekkel végezte hivatását. 2009. év végén Prémium Éves Nyugdíjprogramba került; a rákövetkező évben, 2010-ben, 58 éves korában, 40 éves munkaviszonnyal nyugdíjba ment. Ő maga így ír a mögötte álló 40 évről: „Végtelen nagy elégtétel és boldogság az élettől, hogy nyugdíjba vonulásomig mindvégig azt csinálhattam, ami nekem nagynagy örömet jelentett… nagyon sok kisgyermek tette életemet gazdaggá egyéniségével, szeretetével.” Nincsenek véletlenek – „csodálatos rend és rendszer” van mindenben. Van oka és miértje annak is, hogy ő erre a különleges pályára került. Sikeres szakmai életútjának, a község szolgálatára tett kiemelkedő és magas szintű munkájának elismeréseként Székkutas Község Önkormányzat Képviselő-testülete díszpolgári címet adományoz Valtner Lászlónénak.

Emberi életünk szomorú tanulsága, hogy sokszor későn vesszük észre, kik azok, akiknek sokat köszönhetünk. Akik jót tesznek, puszta jelenlétükkel is segítenek. És sokszor megköszönni is elfelejtjük nekik jócselekedeteiket. Miért? Mert természetes, hogy vannak, hogy csendben, szó nélkül szolgálatot tesznek. A mai napon Tóth Jánosra emlékezünk, aki évtizedeken keresztül teljesített szolgálatot Székkutason. Szolgálatot, a szó legnemesebb értelmében. Tóth János 1943-ban született Hódmezővásárhelyen. Édesapja: Tóth József, sírásó volt; édesanyja: Kiss Erzsébet, türelemmel, szeretettel nevelte 7 gyermekét, akik közül János volt a legfiatalabb. 1973 júliusában kezdett el a helyi általános iskolában dolgozni gondnokként; munkáját ugyanebben a munkakörben 2000. február 18-ig végezte. 1979-ben házasságot kötött Kövér Borbálával, akinek mindvégig hű társa volt. Mint ember szerény volt, kedves és szolgálatkész. Évtizedeken keresztül végzett munkája, szolgálata során, a munkatársaival, a vezetőivel, az őket körülvevő gyermekekkel soha nem volt sem mérges, sem türelmetlen; sem elégedetlen. Teljes odaadással, hivatástudattal végezte iskolagondnoki feladatát. Minden reggel 5 órakor elfoglalta szolgálati helyét a Fehér Iskolánál, hogy mire a tanulók megérkeznek, fűtött, meleg tanterem várja őket. Köztudott, hogy az intézményekben sokáig fával, szénnel kellett fűteni. Ez azt jelentette, hogy a Fehér Iskolánál 100-150 mázsa szenet kellett lerakni, tárolni egy fűtési szezonra. János egyedül hordta be ezt a melléképületekbe, a fát maga aprította fel a begyújtáshoz. Soha egy szóval nem kifogásolta a neki kiosztott elvégzendő feladatokat, nem elégedetlenkedett a nehéz munka és a munkakörülmények miatt. Reggel, iskolakezdésre nem csak az udvart, de az iskola körüli járdákat is felsöpörte. Ha kellett, estébe nyúlóan is végezte feladatát. Abban az időben is voltak szülők, akik reggel 6 órára jártak dolgozni, mielőtt a tanítás megkezdődött volna. Gyermeküket, az iskolánál már ott tevékenykedő János bácsira bízták, akinek természetes volt, hogy a fűtési-takarítási teendők mellett odafigyel a gondjaira bízott gyerekekre is. Elvégzett munkájáért soha nem várt elismerést, soha nem hangsúlyozta, nem emelte ki, hogy mennyit dolgozott. Amikor a rendszerváltozás után a hitélet újból megszervezésre került, az iskolában is lehetőség nyílt hittan oktatásra, fakultatív jelleggel. 1991-től Őze Sándorné tanárnő tartotta a hittanórákat a Fehér Iskolában a gyermekeknek közel 10 évig. Tóth János, abban az időben még az iskolánál dolgozott, és mivel Istenhívő ember volt, a hitoktatás ügye mellé állt, azt mindenben támogatta. Maga rendezte be és készítette el a hittanosok számára a már oktatáshoz nem használt tantermet: padokkal, székekkel, táblákkal szerelte fel. Saját pénzén kályhát vásárolt a közösség számára: minden nap meleg teremmel várta a hittanosokat. Karácsonyi csomagjukat ő készítette el: az ünnepi Szentmisén csak át kellett adni azt a gyermekeknek. A helyi katolikus egyháznál is jó szolgálatot végzett. Az egyházközség gondnokságának aktív tagja volt: mindig kivette részét a munkából. Amiben csak tudott, segített. Rendezte és rendben tartotta a kertet, télen elsöpörte a havat a templom elől; munkája eredményeképpen Isten háza mindig rendezetten fogadta a híveket. A rendszerváltozás után elsők közt lépett be a Keresztény Demokrata Néppártba, nagy szerepe volt a helyi szervezet kialakításában, vezetésében. A katolikus egyház karitatív tevékenységét végző szervezetével, a Máltai Szeretetszolgálattal is kezdeményezte a kapcsolat felvételét. Megszervezte a Szeretetszolgálat helyi adományosztó helyiségét; rendszeres ruhaosztással, alkalmankénti ételosztással gondoskodtak a település nélkülözőiről. Ehhez a jótékonysági munkához több segítőtársat is szervezett, akik mellé álltak a nemes cél érdekében. De nem csupán ezen a szervezeten keresztül segített embertársain. Sokszor kéretlenül elsöpörte a havat az idős, beteg, magányos emberek háza elől. Meglátogatta a beteg embereket; figyelmességéről, önzetlenségéről sokan ismerték. Testvérként szeretett minden embert: felnőttet és gyermeket egyaránt. A legutóbbi időkben is aktív volt. A munkát soha nem hagyta abba. Kerékpárjára kosarakat, vödröket szerelt, azokban hozta-vitte a palántákat, virágtöveket, facsemetéket, majd odaajándékozta azoknak, akiknek megígérte. Szerette, óvta-védte a természetet. Feleségével együtt elsőként ültette el a biokertészet gondolatát a helyi közösségben. Ő maga, saját kertjében is ezen elvek szerint dolgozott. Sem pénzkereső munkájáért, sem önkéntes, segítő tevékenységéért soha nem várt köszönetet, sem elismerést; minden tettét a tiszta önzetlenség és a jóakarat vezérelte; vállalt feladatait alázattal végezte. A helyi közösség nevében ezúton mondunk neki köszönetet emberi jóságáért és elvégzett munkájáért. Székkutas Község Önkormányzat Képviselő-testülete a község szolgálatára tett kiemelkedő és magas szintű munkája elismeréseként Posztumusz Díszpolgári címet adományoz Tóth Jánosnak.

2018.

Héjja László

A díszpolgári cím adományozása is megtörtént a megemlékező ünnepségen. Székkutas Község Önkormányzatának képviselő testülete a község szolgálatára tett, kiemelkedő és magas szintű munkássága elismeréseként Díszpolgári címet adományozott Héjja Lászlónak. Szabó Emese települési képviselő ismertette Héjja László életútját. Héjja László Mórahalmon született 1953-ban. Édesanyja betegsége miatt, apai nagyapjához került fiatalon, és így került Székkutasra, a csicsatéri Héjja Ferenc lovas gazda tanyájába. Tanulmányait a csicsatéri iskolában kezdte. Amikor befejezte az elemi tanulmányokat, Szegedre ment a Bebrits Lajos Vasútforgalmi Szakközépiskolába, itt tett érettségi vizsgát 1972-ben. A vasútforgalmi technikum elvégzése után először Hódmezővásárhelyen, majd Kútvölgyön kezdte meg a munkát a Magyar Államvasutaknál forgalmistaként. Ugyanebben a szakmában dolgozott 40 éven keresztül, egészen 2011 decemberéig. A munka mellett a sportok terén is kiemelkedő teljesítményeket ért el Héjja László. Már korán önvédelmi sportokkal kezdett el foglalkozni, karatézott és aikidózott. Székkutason rendszeres edzéseket szervezett, így Székkutason kívül a környező településekről, valamint Békés megyéből is érkeztek mindazok, akik meg szerettek volna ismerkedni ezzel a sporttal. Az aikidóban kimagasló eredményeket ért el, öt danos mester lett 2017-ben. Héjja László a díj átvétele után elmondta, hogy munka közben egyszer sem jutott eszébe, hogy ekkora jutalmat kap majd érte. Sőt, még most is azon gondolkodik, egyáltalán megérdemli-e. „Nagyon szépen köszönöm nektek, és mindenkinek sok boldogságot, és jó egészséget kívánok”- fűzte hozzá a díjazott. A műsor végén Héjja László tiszteletére, a szegvári Dobbantó Néptáncegyüttes lépett fel.

2019.

Dr. Makay Attila

Kovács Lászlóné

Március 15-én Székkutas Község Önkormányzat Képviselő-testülete a község szolgálatára tett, kiemelkedő és magas szintű munkássága elismeréseként Díszpolgári címet adományozott Dr. Makay Attilának és Kovács Lászlónénak. Dr. Makay Attila 50 éve az állatorvosi szakmának szenteli az életét. Kutasi Hírek: Miért választotta az állatorvosi szakmát? Dr. Makay Attila: Egyrészt azért, mert elődeim is azok voltak, ezért ebben nőttem fel. 50 évet töltöttem el ebben a szakmában. A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy a fiam is ezt a pályát viszi tovább. Soha nem próbáltam erre rábeszélni, ő maga döntött így, aminek nagyon örülök. Az érdekesebb esetekhez mindig vittem magammal, és úgy látszik, hogy kedvet kapott ehhez a szakmához. Kutasi Hírek: Mit jelent önnek Székkutas? Dr. Makay Attila: Nekem mindent. Abban a házban születtem 1942. január 19-én, amiben most is lakom. Mindig is jól éreztem magam itt, és ugyan van egy közmondás, miszerint „saját hazájában nem lehet próféta senki sem”, de én ezt nem éreztem. A falu 95 százalékával semmi konfliktusom nem volt az 50 év alatt. Iparkodtam segíteni mindenkinek, még azoknak is, akik nem érdemelték volna meg. Kutasi Hírek: Van-e olyan személy, aki nélkül nem sikerült volna elérnie mindazt, amiért most ezt a kitüntetést kapta? Dr. Makay Attila: Van igen, méghozzá a feleségem. Az, hogy ennyit tudtam dolgozni, az annak köszönhető, hogy ő itthon tartotta a frontot. Miközben dolgozott, maradt ideje a háztartásra. Reggel háromnegyed 5-kor mentem dolgozni, hazamentem reggelizni, mire délben haza értem, már otthon volt az ebéd, ami után indultam tovább dolgozni. 10-12 órát simán ledolgoztam, ami nem sikerült volna a feleségem nélkül. 

Kovács Lászlóné Marika már több mint 30 oktatja a székkutasi általános iskola diákjait. Számos kiváló eredményt értek el a diákokkal, amikre a mai napig mosollyal az arcán gondol vissza. Kutasi Hírek: Miként érintette önt, hogy megkapta a Székkutas Díszpolgára címet? Kovács Lászlóné: Nem számítottam rá, hogy felmerül a nevem. Polgármester úr levélben értesített, ami nagyon meglepett, de örültem neki. Nagy boldogság nekem, hogy a saját hazámban ismerték el a munkám. Kutasi Hírek: Honnan jött az ötlet, hogy pedagógus legyen? Kovács Lászlóné: Mindig is közösségi személynek tartottam magam, és már gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy gyerekekkel fogok foglalkozni. Nem magyar szakos tanárnak készültem, de nem bánom, hogy így történt. Úgy gondolom, hogy sokkal boldogabban élhet az ember, ha a hivatás és a hobbi találkozik. Nálam ez megtörtént. Kutasi Hírek: Mire a legbüszkébb az eddigi pályafutásából? Kovács Lászlóné: Nagyon nehéz egyet is kiemelnem. Büszke vagyok a diákjaim sikereire, és arra, hogy számos országos versenyre eljutottunk innen, Székkutasról. Több versenyen az első helyen végeztek a diákjaim, és büszkeséggel tölt el, hogy komoly munkával ilyen remek eredményeket értek el a tanulóim.

2020.

Kovácsné Rostás Erzsébet

Bár Székkutas képviselőtestülete egyhangúlag szavazta meg Kovácsné Rostás Erzsébet díszpolgárrá avatását, a címátadásra még nem kerülhetett sor a járványügyi helyzet miatt, így az ünnepség egy későbbi időpontra tolódik. Ez azonban nem állta utunkat – megkerestük Erzsébetet, és arra kértük, meséljen arról, hogyan tett hozzá a község életéhez az elmúlt évtizedek alatt, további terveiről, céljairól. Interjú Kovácsné Rostás Erzsébettel, Székkutasi Olvasókör elnökével, és bátran kijelenthetjük, hogy igazi lokálpatriótával beszélgettünk. K. Á.: Mindig is székkutasi lakos volt, ma is itt él. Hogyan foglalná össze röviden az elmúlt éveket? Kovácsné Rostás Erzsébet: Székkutas csicsatéri tanyavilágában születtem. A szüleim mezőgazdasággal foglalkoztak. Ez határozta meg a család életmódját 18 éves koromig. Az általános iskolát Csicsatéren, a számomra példaképet jelentő Berei tanító házaspárnál végeztem. Egészségügyi szakközépiskolába jártam Hódmezővásárhelyre, 1975-ben érettségiztem. Azóta a székkutasi egészségügyi alapellátásban dolgozom. Körzeti nővérként 1991-ig, azóta fizioterápiás asszisztensként végzem a mozgásszervi betegek helyben történő ellátását, kezelését az egészségházban. A 40 éves szolgálati idő után nyugdíjasként 2015-óta közreműködői megállapodással látom el munkámat. K. Á.: Foglalkozott időközben mással is? Kovácsné Rostás Erzsébet: 1992-ben megismertem a biztosító szakmát. Egy biztosító társaság termékeit ajánlottam 2003-ig. Ezt követően alkuszként segítem ügyfeleim számára a legkedvezőbb biztosító és igényük szerinti szolgáltatás megtalálását. K. Á.: Két gyermeke is van. Kovácsné Rostás Erzsébet: Így van. 1982-ben családot alapítottam a párommal, Kovács Istvánnal. Családi házat építettünk Székkutason, melyet azóta is szépítgetünk. Gyermekeink Szilvia és Ákos. Az ő felnevelésük, taníttatásuk meghatározta ezeket az éveinket. K. Á.: Sokat köszönhet Székkutas az Ön faluért végzett munkájának. Mikor csatlakozott a község képviselő-testületéhez? Kovácsné Rostás Erzsébet: 2002-től 2006-ig, majd 2010-től 2014-ig képviselőként tevékenykedtem. Az első ciklusban a Székkutasi Víziközmű Társulat alapító tagjaként szorgalmaztam a szennyvíz hálózat kialakítását, mely 2015-ben valósult meg. A második ciklusomban kulturális tanácsnoki teendőket is elláttam. Csaknem 40 évig szociális bizottsági tagként is segítettem a község működését. 2004-ben képviselőként indítványoztam a helyi nyugdíjas klub szerveződését, mely azóta is működik. Aktív közösség alakult ki, gyakran szervezünk programokat, kulturális tevékenységeket. K. Á.: Maradjunk a civil kezdeményezéseknél. Önnek mindig is fontos volt, hogy Székkutas ne „csak” egy község legyen, hanem mindenki otthon érezze itt magát. Úgy tudom, sokat tett a közösségi életért. Kovácsné Rostás Erzsébet: Így igaz, igyekeztem! A civil, kulturális élet, a helyi közösségek igen meghatározóak számomra.1999-től 2006-ig a Székkutasért Egyesületben tevékenykedtem. 2000-ben a ’70-es, ’80-as évek ifjúságának nosztalgiázni szándékozó tagjaiból megalakítottuk az Örök Ifjak Klubját (ÖFI). Februárban ünnepeltük megalakulásunk 20 évfordulóját. Örömmel találkozik a csoport évi 3-4 alkalommal. Szép rendezvények, baráti beszélgetések, kirándulások gazdagítják a jelenleg 35 fős csoport kapcsolatát. 2002-ben ifjúsági klub alakítását motiválta, segítette az ÖFI. 3 évig folytatták a klubéletet. K. Á.: Mi a helyzet az Olvasókör háza táján? Kovácsné Rostás Erzsébet: A Székkutasi Olvasókört 14-en alapítottuk meg 2008-ban. A célunk az volt, hogy felpezsdítsük a község kulturális életét, és ápoljuk a hagyományokat. A Széchenyi által megálmodott olvasókör mozgalom Hódmezővásárhely környékén anno igen népszerű volt, így ezek a rendszerváltozás után újjáéledtek. A helyi tanyai olvasókörök mintájára, a mai igényekre formálva művelődési, közösségi élet szervezésére nagyszerű keretnek és formának bizonyult Székkutason is ez a szerveződés. Összeállítottuk első éves programunkat: költészetnap, gyermeknap, néptánccsoport alapítása óvodás és iskolás gyermekekkel, szüreti hagyományőrző programok valósultak meg. Szobrokat is állítottunk közadakozásból: Hugo Hartung emlékére 2009-ben, Gregus Máté, falunk megalapítójának tiszteletére 2011-ben, majd iskolánk falára domborművet helyeztünk el. Mindhárom nagyszabású avatóünnepség keretében történt. Csatlakoztunk az Olvasókörök Szövetségéhez, ez az országos programok, találkozók alkalmával sok információval, ötlettel szolgál napjainkban is. A sóshalmi és hódmezővásárhelyi olvasókörökkel több közös rendezvényünk volt. Gregus Máté, falunk megalapítójával kapcsolatos vetélkedőket szerveztünk, meghívásra mi is részt vettünk olvasókörök vetélkedőin. Író-olvasó találkozókat szerveztünk a környékbeli írók műveinek megismertetése céljából. Könyvkiadásra is vállalkoztunk Labozár Antal: Egy prímás vallomása c. verseskötetének I. kiadására 2012-ben. 11 alkalommal tartottunk Nagyszabású Néptánc gálát minden tavasszal a gyermekek tánctanulásának bemutatására a környékbeli csoportok meghívásával. A Kistérségi Kulturális Kerekasztal is segítette több éven keresztül térségi szinten a kulturális tevékenységek összehangolását, közös programok megvalósulását. Több színvonalas rendezvényen is részt vett olvasókörünk. A községi óvodával, iskolával, könyvtárral, civil csoportokkal jó kapcsolatot, együttműködést alakítottunk ki. Ötletünk alapján az adventi koszorúkészítés a község szökőkútjára 2011 óta történik, ez már hagyománnyá vált. A gyertyagyújtások programja az utóbbi években a Községi Önkormányzattal közösen valósul meg. Civil pályázatokat is benyújtottunk, több alkalommal támogatást is nyertünk, melyet az olvasókör technikai, vendéglátási kellékeire, programokra, működési kiadásaira fordítottunk. Öt éven keresztül a téli hónapokban felnőtt társastáncoktatás élményével gazdagodtak az érdeklődő párok. Kézimunkaszakkörünk aktív kiállítója a falunapoknak és más rendezvényeknek. Festőművészek és amatőr festők több alkalommal mutatták meg alkotásaikat kiállításukkal a Murgács Kálmán Művelődési Házban. A magyar kultúra napja alkalmából négy évben szerveztünk programot. Három évben iskolai rajzverseny alkotásaival készült falinaptár, melynek kiadásához támogatóink voltak, s a község minden családjához eljuttattunk. A derekegyházi palacsintafesztiválon többször is részt vettünk. 2014-től a „Kultúrházak éjjel-nappal” országos programsorozathoz csat- 2020. augusztus 5 lakozva színesítettük a februári eseményeket a művelődési házban. 2015-ben festő és képzőművészeti tábort, 2016-ban hagyományőrző tábort szerveztünk az emlékházban. Olvasókörünk tagja a Puszta Ötös Egyesületnek is, mely öt település közös programjában, együttműködésében érdekelt. Több kirándulást szerveztük az ország nevezetes tájaira, városaiba. Rendszeresen látogatjuk az ópusztaszeri Skanzen Puszta-Feketehalmi Olvasókör évente megrendezett találkozóját. 2017-től 2019-ig EFOP pályázat konzorciumi tagjaként segítettük az általános iskola közösségi programjait. Olvasókörünk az Olvasókörök Szövetsége vándorbotját vehette át 2018-ban, ezt az országos találkozó keretében a Sóshalmi Olvasókörtől kaptuk meg, melyet 1 évig őriztünk. Felemelő élményt jelentett, amikor 2019. augusztusban a Vereckei-hágónál adtuk vissza a szövetségnek a vándorbotot. K. Á.: Nagyon sok mindent tett a településért. Mit jelent Önnek Székkutas? Kovácsné Rostás Erzsébet: Számomra születésem óta meghatározó Székkutas. Célom volt, hogy igazi otthon, közösség létezzen községünkben. Fiatal koromban is megtaláltam itt ezt a lehetőséget. Gyermekeim felnőtté válása után ismét ötleteimmel törekedtem a helyi lehetőségek kihasználására. Természetesen ehhez olyan társakra, civil csoportokra találtam, akik partnerek, együttműködők, segítők közös céljaink megvalósításában. Az önkormányzat is maximálisan támogatja a közösségek működését, hiszen az önkormányzat számára is fontosak a civilek, s a civilek sem működhetnek az önkormányzat nélkül. K. Á.: Milyen további célokat, terveket tűzött ki? Kovácsné Rostás Erzsébet: Az élet céljainak beteljesülését mindenki maga irányítja. Én azt gondolom, elégedett lehetek sorsommal. Úgy érzem, a sok-sok munka eredményes volt. Igazi barátokra találtam. A családomban megtaláltam a boldogságot, megértést. A továbbiakban a régóta várt, cseperedő kis unokáim, Leno, Hanna és Mara fogják bearanyozni az életem. Szeretném nekik is átadni a magyarságtudatot, a hagyományainkat, hogy gazdag mesevilágunk könyvtárából minél többet ismerjenek meg a nagymamától. Természetesen a civil közösségekhez való tartozás is fontos számomra. Szeretném a virtuális kapcsolatok világában, hogy valóság maradjon a személyes barátságok, közösségek ereje. Ehhez a község – általam is régóta vágyott – falukemencéje gyümölcsöző lehetőség lesz. Az ifjúságnak is ezt kívánom, hogy a nehéz feladataik mellett szakítsanak időt közösségi programokra. Megéri!

2023.

Labozár Antal

Nyári ülésén Székkutas Községi Önkormányzat Képviselő-testülete Labozár Antal részére Székkutas község szolgálatára tett, kiemelkedő és magas szintű munkássága elismeréseként a 96/2023. (VII.26.) számú önkormányzati határozata értelmében díszpolgári kitüntetés adományozásáról döntött.
Labozár Antal, "Tóni bácsi" Székkutas kulturális és zenei életéhez szorosan kapcsolódó több évtizedes áldozatos, példamutató pályafutása a teljes közösség számára elismerésére méltó. 

A díszpolgári cím átadására a település Főterén, szeptember 2-án,  a VII. Főtéri Falunap keretein belül került sor.
  
Szél István polgármester az alábbi szavakkal méltatta a díjazottat:

Nehéz feladatra vállalkoztam, mert olyasvalakit kell méltatnom, aki mindenkit ismer itt és őt is ismeri mindenki. Mégis az egyik legörömtelibb dolog, amit megtehetek. Nem pusztán Székkutason, hanem a környékben sincs talán senki, aki ne hallott volna róla, vagy ne hallotta volna muzsikálni – azaz dobogni a szívét.

Mert a zene neki olyan, mint a szívdobogás. Nélkülözhetetlen és nincs, ami helyettesíthetné. Ha csak ennyit mondanék, már akkor is mindenki tudná, hogy Tóni bácsiról, azaz Labozár Antalról van szó.

Székkutas új díszpolgáráról.

Labozár Antal 1935. augusztus 28-án a sóshalmi tanyavilágban, parasztcsaládban született Labozár János és Nagy Pál Eleonóra gyermekeként. 1942-ben Sóshalmon kezdett iskolába járni. Nehéz időket éltek: édesapját elvitték katonának, öt évig nem látták, hiszen orosz fogságban volt, ahonnan 1948-ban tért haza. Anyai nagyszülei, Nagy Pál Antal és Maczelka Elenonóra nevelték, akiknek 11 hold földjén 25 éves koráig gazdálkodott. Eközben 1955 őszén Bajára vonult be katonai szolgálatra, ahol a Bajai Posztógyár Kultúrcsoportjában zenészként közreműködött. 1957 őszén Kalocsán szerelt le. Mint akkoriban oly sokakat, őket is bekebelezte a TSZ, így 1960-ban rakodómunkás, cséplőmunkás, és arató lett. Három évvel később prímásnak kérték ki a székkutasi vendéglőbe. Két hónapig kontrás volt Tóth István zenekarában, aki előtte több évtizedig muzsikált Székkutason és környékén. Ott játszott tizenhat évig.

A kötődés a szülőktől is jött, hiszen több zenész is volt a családban, az édesanya énekelt, az édesapa cimbalmos volt. Már 4 évesen odaállt ahhoz az asztalhoz, ahová a prímás letette a hangszerét és nem tudott betelni a látvánnyal. Egy év múlva saját hangszere volt, a fronton maradt nagybátyja hegedűjét örökölte meg. A muzsikálást és a zenei alapokat két-három évvel később kezdte tanulni. Nem is akárkitől, a 40-es évek egyik leghíresebb nótaszerzőjétől, Murgács Kálmántól, akit irredenta tartalmú nótaszövegei miatt, az akkori politikai vezetés büntetésből több mint tíz évre Székkutasra küldött. Egy évet járt hozzá, de igazából tanítani se nagyon kellett. Hamar kiderült, hogy abszolút hallása van, vagyis hallás után, kotta nélkül tudta visszajátszani a dallamokat. Édesanyjának mondták, hogy ezer közül egy olyan tehetség van, mint ő. A család nehéz helyzete miatt megszakadt a zenei képeztetése, de a muzsikálás mégis része maradt az életének. 

Labozár Antal 1965-ben vette feleségül Varga Máriát, a híres Gregus Máté dédunokáját. Egy fiuk és egy leányuk született. 1963 óta élnek Székkutason. Amikor 1978-ban a vendéglőben megszüntették a zenét, a hódmezővásárhelyi Metripondba került raktárosnak, ahonnan 1990-ben ment nyugdíjba. Közben Sós Ferenc zenekarával, a Csehsós zenekarral jártak bálokba és lakodalmakba. Ez utóbbiakban több mint 2 ezer alkalommal húzta a talpalávalót. Több mint 80 budapesti, híres énekesnek zenélt, például Jákó Verát, Solti Károlyt, Madarász Katit, Horváth Pistát is kísérte a nótaesteken. A hegedű varázsa kísérte végig az életét mind a mai napig, de emellett nyugdíjasként versírással is foglalkozik, melyek témái a helyi eseményekről, személyekről szólnak.
Ha azt hinnénk, hogy így a 88. születésnapja után szűk egy héttel, Labozár Antal már nem aktív, nagyot tévednénk. Sokszor már reggel öt előtt felkel, és elautózik a közelben levő birtokára, ahol ellátja néma kacsa és tyúk állományát. A többszáz éves tanya azonban nem csak az állatok otthona, ott van az a Nótáskönyv is, melyben közel 2500 nótát jegyzett le. A vastag kötetet 1990-ben kapta a hódmezővásárhelyi könyvtár igazgatójától. Pirossal jelölte azokat a dalokat, amiket énekelni is tud. Fejből, hiszen a legtöbb dalhoz nincs is kotta. 

Labozár Antal nemrégiben egy riportban azt mondta, hogy ő olyasféle utolsó mohikán, amiből már nem sok van. Ezért is lehetünk büszkék arra, hogy Székkutasnak ilyen mohikánja van. S még egy idézet tőle, a saját verséből:

„Nyugdíjas éveim ekképp éldegélem,
Kötelességeim sohasem henyélem.
Kaszálok is, ha kell, kapától se félek,
Nincs is földi lélek, akivel cserélek.
Többre már nem vágyom, egy a kívánságom,
Istentől azt várom, óvja a családom.”

Mi is ezt kívánjuk: Isten óvja Labozár Antal, mindannyiunk Tóni bácsiját, Székkutas díszpolgárát!

2024. 

Tembel Tibor

2024. június 22-én a Hódmezővásárhelyi Klauzál Gábor Általános Iskola Székkutasi Gregus Máté Tagintézményének végzős tanulói búcsút vettek az iskolától. Ezen az ünnepi alkalmon, néhai Tembel Tibornak díszpolgári címet adományozott a település, amelyet címzetes igazgatói kitüntetésének tizedik évfordulója alkalmából a ballagási műsor keretében adtak át.

Az ünnepségen Szél István polgármester az iskola egykori igazgatójának és tanárának, Tembel Tibornak posztumusz „Székkutas Díszpolgára" címet adományozott, melyet családja vehetett át.

Kedves végzős diákok! Tisztelt pedagógusok és szülők, kedves vendégek!

A végén az embernek mindig eszébe jut az eleje.

Most, hogy az általános iskolai út véget ért, ugyan minden idegszálatok a közelgő megmérettetések tétjének nagyságától zsong, de közben emlékeitek mélyéről gazdagon buzgó forrásként törnek elő a búcsúzó iskolai évek élményei.

De jó is diáknak lenni...! – még ha néha nem is így érzitek.

Jó hírem van számotokra, mert tudományos kutatások igazolják, hogy az ember legtöbb örökké fennmaradó emléke – éljen bármennyi évtizedet - a 15 és 25 éves kora közötti tíz esztendőből származik. Oka van ennek: ez az az évtized, amikor oly sok minden először történik az emberrel. Ennek ti előtte álltok.

No, hát ezért olyan különlegesek számotokra ezek a napok, ezért érzitek azt a fura izgatottságot, és ezért érdemeltek ilyen köszöntőket. Kérlek, legyetek megértőek a szüleitekkel is! Édes anyátoknak talán könnyes a szeme a ballagásotokon, édes-
apátok pedig olyan furcsa-hosszún, túlzónak tűnő büszkeséggel ölelget benneteket. Nem kell cikinek éreznetek ezt. Tudjátok: a végén az embernek mindig eszébe jut az eleje. Ők – miként tanáraitok is – ilyenkor úgy érzik, hogy még szinte tegnap voltatok kisgyerekek, akiket kézen fogva vezettek, és lám, most jóformán felnőttek vagytok.

Ez az évfolyam az, melyet utoljára oktatott egy olyan ember, aki már csak a szívünkben élhet. Mindannyiunk szívében, ezért engedjétek, engedjék meg, hogy megemlékezzek róla:

Tembel Tibor 1982-ben pályakezdő tanítóként került a Székkutasi Általános Iskolába, s négy Hódmezővásárhelyen töltött pályakezdő évet leszámítva, 37 éven át végezte oktató-nevelő munkáját az intézményben. Megnyerő, színes egyéniségével az iskola elismert tanító bácsija lett. Már az első évben bekapcsolódott a község közösségi életébe. A serdülő labdarúgók edzője is volt, és az akkori pezsgő sportéletben töltötte a szabad idejét, szinte második otthona volt a sportkör. Az ifjúsági csoport programjaiban is szívesen részt vett, a játékos vetélkedőkön és a kirándulásokon is csatlakozott a fiatalokhoz. 1985-ben történelem szakos általános iskolai tanárként végzett. Humorosan, a gyermekek kíváncsiságát felkeltve, érdeklődésüket fenntartva vezette be őket a történelem rejtelmeibe.1989-ben filozófia szakos, majd 1993-ban történelem szakos középiskolai tanári képesítést szerzett.

A tantestület megkeresését elfogadva 1991-ben tért vissza Székkutasra.1991 és 2011 között Székkutas Községi Önkormányzat Képviselő-testülete négy alkalommal bízta meg az iskola vezetői feladatainak ellátásával. 1995-től már az Általános Művelődési Központ igazgatójaként az óvoda és a művelődési ház is az igazgatása alá tartozott. A közoktatás változásaihoz folyamatosan alkalmazkodva, kiváló szakmai és vezetői készséggel szervezte meg a nevelő-oktató munkát, látta el intézményvezetői feladatait, biztosította az intézmény zavartalan működéséhez a feltételeket. Intézményvezetői feladatai mellett Székkutas önkormányzati képviselőjeként 1994-től négy cikluson át, jó diplomáciai érzékkel azért fáradozott, hogy az oktató-nevelő munka céljait egyensúlyba hozza a fenntartó önkormányzat elvárásaival.

Kezdeményezésére a székkutasi intézményben a mindennapos testnevelés már a 2007/2008-as tanévtől bevezetésre került. Kiemelkedő szakmai tudását, tájékozottságát és felkészültségét kollégái tisztelték.

Tembel Tibor 20 éven át irányította Székkutas általános iskoláját igazgatóként, majd 2 éven át tagintézmény-vezetőként. 2014-ben címzetes igazgató címben részesült. Szívügyének tekintette a tanulók környezettudatosságra nevelését. Évtizedeken át szervezett, vezetett természetjáró túrákat, kirándulásokat és táborokat az ország különböző tájaira, hazánk természeti és történelmi nevezetességeinek megismerésére. Nagyszerű szervezői készségének köszönhetően színes közösségi programokkal, helyi és kistérségi vetélkedőkkel tette változatossá az iskola hétköznapjait, segítette a szabadidő hasznos eltöltését. Fontosnak tartotta a hagyományok ápolását, és tanítványait is erre nevelte. A Gregus Máté vetélkedő vagy a Föld napi vetélkedő megszervezése szorosan összeforrt a nevével. Osztályfőnökként mindig tanítványai érdekeit tartotta szem előtt, a humánum és a bizalom közvetítésére törekedett. A székkutasi intézményben eltöltött 37 év alatt generációkat nevelt fel, az utolsó ilyen osztály tagjai most itt állnak előttünk, ők a 2023 nyarán elhunyt Tembel Tibor érdemeit
testesítik meg, akinek Székkutas Község Önkormányzata posztumusz díszpolgári címet adományozott. Hiszem, hogy ennek átadására nincs méltóbb pillanat, mint az utolsó olyan osztály ballagási ünnepsége, melynek tagjai személyesen ismerhették őt.

Kedves végzősök!

Egy röpke pillanat és még nagyobb diákok lesztek, majd utána felnőtté váltok, habár addig még van idő, mely további tanulást hoz számotokra. Azt kívánom, hogy legyen hosszú, boldog, egészséges életetek. Ne feledjétek: ez is csak egy új kezdet. A végén majd eszetekbe jut az eleje. Közte pedig: kalandra fel! Ne készüljetek hát az életre - éljetek! Éljetek, de úgy, ahogy Weöres Sándor írta: „Igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél."

Köszönöm, hogy meghallgattak, meghallgattatok!

 

Horváth Pálné

 

Kevesen vannak már, akik fel tudják idézni, milyen volt sok-sok évvel ezelőtt egy nyár a Vásárhelyi-Pusztán. Azt beszélik, nem volt ilyen forróság, és egy-egy kis felhő sűrűbben hozott hűsítő záport magával. A sóstói pusztától-Csicsatérig, tavasztól-őszigkemény és szorgos munkával, szilárd hittel és akarattal folyt a munka. Pedig az 1940-es évek nehéz időket hoztak. Előbb a vizes esztendők, a magas vízállások nehezítették meg a tanyákon élők életét, majd a háborús évek hoztak sok nélkülözést és szenvedést. Az Élet azonban a maga szent és sérthetetlen módján, ment tovább...

Ebben az időben, egészen pontosan, 1940. augusztus 8-án, Kisasszony havában született Nagy ViktóriaKatalin, későbbi Horváth Pálnéa csicsatéri pusztán. Négyen voltak testvérek, három fiútestvér mellett Ő volt a legfiatalabb. Szülei, nagyszülei gazdálkodók voltak; a földjeiken dolgoztak, a tanyán jószágot tartottak. A Csicsatéri Dűlőben akkor még egymás mellett sorakoztak a tanyák; a gyerekek a közeli elemi iskolába jártak tanulni.

1950-bensok minden megváltozott. A családnak el kellett költöznie Csicsatérről.Helyette a Kispusztán kaptak csereföldet és tanyát, ígyA kis Viktória 1950 őszétől már a Központi, „István”Iskolában kezdte meg a felső tagozatot.A kispusztai dűlőben is voltak jó tanyaszomszédok; a szomszéd gyerekek együtt jártak be a faluba iskolába.  A fiatal Viktória, későbbi férjével, Horváth Pállal is itt ismerkedett meg: a gyermekévek alatt jó barátként nőttek fel.A család egy ideig, itt a Kispusztán, a kapott földön gazdálkodott, majd az édesapa belépett a TSZ- be.Továbbra is dolgos életet éltek: háztáji munkát végeztek a TSZ földjein. Néhány év múlva visszatértek Csicsatérre.

 Közben a gyerekek felnőttek, bátyjai önálló életet éltek már, Viktória pedig elvégezte az általános iskolát.Az évek során a családban nem csupán a földeken végzett munkát ismerték meg a gyerekek. A nagyszülőknek Hódmezővásárhelyen volt házuk, így sokat bejártak a városba; a városi légkör sem volt ismeretlen számukra. A fiatal Viktóriának hamar lett isegy elhatározása: a „Kokron-gyárban”, a későbbi „Hódiköt” üzemében szeretett volna dolgozni. Ez az álma nem teljesült, munkát viszont szeretett volna. Ebben az időszakban a székkutasi Gyapotnál, és Hódmezővásárhelyen, a kutasi úti Állami Gazdaságnál is dolgozott.

Mennyire szerteágazók, színesek, elevenek a fiatalság évei! Sokszornehéz életünk filmjéből egy-egy dátumra, tervre, álomra pontosan visszaemlékezni!

Vicike néni (így ismeri őt mindenki) azonban sok mindenre emlékszik.

„16 éves lehettem, amikor elmentem a Szegedi Konzervgyárba dolgozni.- mondja. Vásárhelyről jártam át; a gyümölcskonyhán dolgoztam. Ez alatt az idő alatt Pali bácsit a Honvédségtől behívták: 3 évig volt Kőszegen katona. Miután eltelt ahárom év, 1962 őszén összeházasodtunk. Ezután már nem jártam szegedre dolgozni: Székkutason telepedtünk le.”

Vicike néni férje, Horváth Pál mechanikai műszerész végzettséggel rendelkezett; a székkutasi Gépállomáson gépszerelőként dolgozott.Rédai János,kutasiszerelő-mesternél is volt tanuló, tőlesokat tanult a kerékpár-szerelésről.1963- ban új lehetőség nyílt meg a házaspár előtt: a településről elment a műszerész kisiparos, így azt gondolták, helyette kiváltják ők az ipart.Így történt, hogy 1964 januárjában hivatalosan is Horváth Pál és felesége, Horváth Pálné lettek a szereléssel foglalkozó kisiparosok a faluban. Nagy kérdésként lebegett felettük, vajon lesz- e majd munka, amiből megéljenek? Kezdésként mindjárt cselekedtek is: az udvarukon lévő üresen álló disznóólat telehordták javításra szoruló biciklivel, és azzal a mennyiséggel meg is kezdődött a munka. Vulkanizálás, gumijavítás, kerékfűzés, küllőzés- ezek voltak kezdetben az elvégzendő feladatok, amelyből Vicike néni is teljes mértékben kivette a részét.

-Házaspárként tudtak együtt dolgozni? – kérdeztem egy kissé bizonytalanul.

-„Igen. Összhangban voltunk. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni!”-hangzott a határozott válasz.

Vicike néni elmesélte, hogy Pali bácsi betanította őt a különböző munkafolyamatokra.A keze alá dolgozott, tudta, mikor adjon oda neki egy-egy kulcsot vagy szerszámot; szinte a gondolatát is tudta. Amikor aztán a ’60- as években a bicikliket felváltották a motorkerékpárok, azt kezdték el szerelni, javítani.Telt az idő, és egy évtized múlva már begurultak a műhely kapuján az autók: Trabantok, Wartburgok, Ladák. Nem féltek azok javítását sem felvállani, mert Pali bácsi időközben elvégzett egy autó villamossági tanfolyamot, Vicike néni pedig motorkerékpárra, később gépkocsira szerezte meg a jogosítványt, így Ő is szert tett műszaki ismeretekre.

Közben a család is gyarapodott: 1964 szeptemberében megszületett Éva lányuk, majd 1967-ben fiuk, ifjabb Horváth Pál.

A házban a gyermeknevelés teendői mellett sem állt meg a munka. Sokszor volt olyan, hogy Vicike néni lefektette a gyerekeket, ésment férje mellé a műhelybe dolgozni; késő estig. Természetesen,a családtagok segítettek egymásnak. Anyósa segített neki a gyermekneveléssel kapcsolatos teendőkben, Vicike néni pedig ment a Mamával a földekre kapálni- motorral. Később egy felújított Zsigulit vezetett, nem is olyan régen még, pedig egy tekintélyes, szép, sárga Mercédesszel láttuk. Arról ismertük fel Vicike nénit.

A műhelybe később a házaspár esztergapadot is vásárolt, így különböző gépipari bérmunkákat is tudtak vállalni; bedolgozókat, ipari tanulókat fogadni. A kutasi Gépállomásnak, téeszeknek, később a vásárhelyi Fémtechnikának is végeztek bérmunkát: esztergálást, köszörülést, marást. Időközben a házra is kikerült a tábla: „Horváth Gépműhely”.

Ha átgondoljuk, mennyi feladat, mennyi munka ez! Milyen sok erő, kitartás kell hozzá!- elmélkedem magamban.

„ Imádkozzál és dolgozzál!”-mondja derűsen, természetesen, mintegy válaszként gondolataimraVicike néni. Erre tanítottak a szüleim. Lefekvés előtt, minden este imádkoztunk. Így neveltek, így nőttem fel.”

 Szentmisére gyermekkora óta a kutasi Szent Mihály templomba jártak. Később, az ’50-es, ’60-as években sem szólták meg őket azért, mert hitüket gyakorolták. Itt, a Szent Mihály templomban kötöttek házasságot, itt keresztelték meg a gyerekeket, majd később az unokákat. Vicike néninek természetes volt, hogyha a templomban egy-egy búcsúra, vagy eseményre készültek, akkor segíteni ment. Ezt nem plusz munkának, elfoglaltságnak érezte, hanem szükséges jónak, természetes feladatnak. Az asszonyokkal együtt takarítottak, kertet rendeztek, meszeltek, festettek, hogy minden szép legyen. A ’70- es években a templom oldalát kibetonozták a körmenetekre, ott is segédkezett; kerítést is festett,a templom kertjében több éven keresztül konyhakertet művelt. Több épületátalakítás, újítás történt márazóta, mióta a plébánián munkálkodik, sok segítő asszonytársa megpihent már az évek során, Ő azonban még a mai napig is hűségesen segít, amiben kell. Neki köszönhető a templomban a friss virág, a megbízható és rendszeres „karbantartó” gondoskodás. Ma már korának megfelelően végzi a munkát, de most is örömmel és készségesen teszi. A közösségtől megkapta a templom kulcsát is, amit nagy becsben tart, és hálás érte, hogy az évek során rá bízták ezt a sok nemes feladatot. De legfőképpen az Örökkévalónak mond köszönetet:

„ Köszönöm az Istennek, hogy az évek során adott erőt és egészséget, hogy tudjak szolgálni!”

Mit is mondhatunk mi, ezek után? Csak azt, hogy mi is köszönjük, Vicike néni!

„Hit, remény, szeretet- e három vezérelje életed!”- mondja összegzésképpen, és én érzem, hogy ez nem csak egy szép idézet, amit megoszt velem, hanem egy őszinte élettapasztalat, tudás.

Székkutas Község Önkormányzata a közösségért végzett kiemelkedő és hűséges szolgálatáért Díszpolgári Címet adományoz Horváth Pálné Nagy Viktóriának.

 

Toth Lajos

 

„Adj tüzedből lángot annak, aki kér” – ez a Cicero-idézet szerepel azon az elismerésen, melyet Székkutas község önkormányzata szinte napra pontosan 22 esztendővel ezelőtt adományozott Tóth Lajosnak a település érdekében és a közösség szolgálatában kifejtett munkájáért. Sportvezetőként és székkutasi kötődésünkért különösen megtisztelő számomra, hogy most itt állhatok és köszöntőt mondhatok egy ízig-vérig lokálpatrióta, a sportéletben elévülhetetlen érdemeket szerző, tősgyökeres székkutasi méltatására.

 

Toth Lajos 1939-ben született Hódmezővásárhelyen. A pusztán, a tanyavilágban nőtt fel.

Nehéz gyermekkora volt, mint sokaknak abban az időben; Édesapja a háborúból már nem tért vissza, majd Húgát is korán elvesztette. A környékbeli tanyasi iskolákban tanult, melyekről sok emléket őriz. A mai napig a csajági iskolatársakkal minden évben találkoznak. Próbált minél többet segíteni anyukájának, kisgyerekként is munkát vállalt, és a szeretett kis tanyájukat gyönyörű paradicsommá varázsolta. Édesanyjától örökölte a virágok szeretetét. A kertészkedés ma is fontos része életének. Korán munkába kellett állnia, több képesítést is szerzett, s középiskolai tanulmányait már munka és család mellett végezte.

Többek között a Hódikötnél, a Gyógynövény Vállalatnál dolgozott, biztosítóként a motorjával, a Pannóniával járta a környéket. Féltve őrzi a fotóit a motoros bemutatókról. A helyi Motoros Club megalakulásakor csatlakozott ehhez a baráti társasághoz is, s ma már 85 évesként Ő a legidősebb tag.

Az Új Élet Termelőszövetkezetben több évtizedes munka után magánvállalkozóként teljesen új területen tevékenykedett, családi vállalkozásban pékséget és kisboltot üzemeltetett nyugdíjba vonulásáig.

Feleségével, Marika nénivel 58 éve házasok, aki a közösségi munkájában is támogatta Őt. A sport szeretete is összekötötte őket, s a családjuk életben is fontos szerepet játszott, a két lányuk is szinte a sportpályán nőtt fel.

Nagyobbik gyermeke, Marika kimagasló sikereket ért el, hiszen Szenti Jusztina mellett a másik országos szpartakiádbajnok, és 1982-ben az úttörő olimpia országos döntőjébe jutott kézilabdacsapat kapitánya volt. 

Kisebbik lánya, Krisztina NB 2- ben kézilabdázott, s testnevelő tanári és gyógytestnevelői diplomát szerzett.

Nagy büszkeségére unokái is sportolókká lettek; Leila a Hódiák SE atlétájaként 8-szoros korosztályos magyar bajnok, megkapta a Magyar Köztársaság Jó tanuló - Jó sportolója kitüntetést. Lilla ritmikus sportgimnasztikázott, majd a kosárlabdát választotta. Gergő kézilabdakapusként kezdte, most pedig a röplabdát űzi. Nemcsak lányai meccsein szurkoltak együtt a feleségével, hanem unokáik versenyein a mai napig –amíg csak tehetik - ott vannak a lelátón.

Érdemes egy pillanatra fellapoznunk a históriás könyveinket, hogy is forrt össze Lajos bácsi élete a kutasi sporttal. A Vásárhelykutasi Torna Egyesület 1946. február 24-én alakult meg.

Amiként azt Őze Sándorné még 2016-ban megírta: az itt élők összefogása szökkentette szárba a község sportéletét, melynek minden mozzanatát most nem idézem fel, de méltán nevezhetjük hőskornak is.

Toth Lajos szerepe akkor vált igazán meghatározóvá, amikor 1955. március elsejétől a Gyógynövény Vállalatnál kezdett el dolgozni. Ekkor a Népházban működő kultúrcsoportnak is tagja lett, majd ifjúsági vezető, illetve a sportkör elnökhelyettese. Ebbéli minőségében többek között a tömegsport, az atlétika, valamint a szpartakiádok szervezését kapta feladatul. Az első járási szpartakiádra a község kiírt egy vándorserleget. A kupát a székkutasiak nyerték. 1969-ben elnök lett. Kitűnő szervezőnek bizonyult, hiszen pár éven belül 6 szakosztály működött: teke, kézilabda, labdarúgás, asztalitenisz, röplabda, atlétika, később sakk és lövészet is. Kialakult egy nagy, összefogó civilszervezet. Sok közös rendezvényen működtek együtt, minden ember otthonra talált ebben a közösségben.

Fontosnak tartotta a versenysport mellett az iskolai sport támogatását. A testnevelők a helyi egyesületben edzőként is tevékenykedtek, s azokban az időkben, amikor nem volt szakos ellátottság, a sportkör nyújtott segítséget a versenyeztetésben. Épp ezért közös dicsőség, hogy ebből a kis faluból két alkalommal jutott be az iskolai lány kézilabda csapat az országos döntőbe az ország 8 legjobb csapata közé.

A legszeretettebb célja az volt, hogy az edzőtársakkal és a társadalmi segítőkkel a tömegsportot népszerűsítsék. Két évtizedes elnöksége alatt számolatlan járási, megyei és országos versenyen értek el a kutasi fiatalok kiemelkedő eredményeket, s méltán vált Székkutas országosan is ismertté ezáltal. A falusi dolgozók szpartakiádján, a MEDOSZ-napokon sok tehetség tűnt fel, de talán a legnagyobb érték, amelyet az elnöksége alatt megteremtett, az az összetartó erő, a közösségi szellem, amely mai napig összekovácsolja az akkori sportolókat, sportszerető embereket. Az évente megrendezett sportbálak fergeteges hangulatáról és a felidézett sportéletről árulkodnak a művelődési ház nagytermében látható fotók is.

Toth Lajos korszakához fűződik az is, hogy majdnem napra pontosan 50 éve 1974 augusztusában létrehozták az országban a községek között az első megvilágított futballpályát, amit az NB I-be feljutott Békéscsabai Előre csapata avatott fel.

 Akkoriban a következő feladatuk a kézilabdapálya bitumenezése volt. Kellő mennyiségű pénz hiányában az Orosházi Közútépítő Vállalattal egyezkedtek, akik elvállalták a kézilabdapálya bitumennel való borítását, ha az anyag árát kifizeti a sportkör, és a dolgozóknak rendeznek egy birkavacsorát. A községi tanács 200 ezer forintot adott anyagköltségre, így ezt is sikerült véghez vinniük, mindenki örömére. A pályaépítési munkák túlnyomó részben a tagság társadalmi munkájával készültek el.

Ezt követte aztán 1981-ben a Sportcsarnok átadója. A tornaterem felépítésében elévülhetetlen érdemei vannak. Már többször hallhattuk tőle, hogy milyen összefogással és sok elszánt ember munkájával sikerült elérniük, hogy akkoriban nagy szenzációnak számító létesítmény létrejöjjön. A környékbeli városi egyesületek csapatai – többek között az NB-s bajnokságban szereplő Porcelán kézilabdásai, az OMTK futballistái- is kértek edzéslehetőséget, s hétköznaponként reggel 7-től este 10-ig szigorú órarendi beosztással teljes kihasználtsággal működött a terem. Hétvégenként a különböző kupák és tornák résztvevői népesítették be a csarnokot.

Amikor Őze Sándorné 2016-ban megkérdezte Tóth Lajost, hogy mire a legbüszkébb, ő ezt válaszolta:

„Elsősorban arra, hogy sikerült újra felemelni a községi sport színvonalát. Országos szinten is közismertté váltunk a sok sportrendezvényen való részvételünk által. Részese, sőt sokszor kezdeményezője, szervezője lehettem a sportlétesítmények megteremtésének. Büszke vagyok arra a lelkesedésre, összetartozás érzésére, ami kialakult közöttünk az évek folyamán a sporttársaimmal. Arra is, hogy más testületekkel jó kapcsolatokat tudtunk kiépíteni. Sok szép találkozót szerveztünk, jól éreztük magunkat egymás társaságában. Mindig megmelegíti a szívem, ha visszagondolok az ifjúsági közösségben végzett kulturális és szervező munkámra. Végül, de nem utolsó sorban büszke vagyok a családomra, akik biztos hátteret nyújtottak a munkámban, valamint a lányaim és az unokám sporteredményeire is”.

Kedves kitüntetett!

Büszke vagyok arra, hogy a közel 50 éve kapott „Testnevelés és Sport Érdemes Dolgozója”, valamint a 2002-es „SZÉKKUTASÉRT” díj után most, 2024-ben én működhettem közre a díszpolgári cím átadásában.

A legméltóbb helyre került, s tiszta szívből gratulálok e példás életúthoz!