SZÉKKUTASÉRT-DÍJ
2003. Rostás János
          Kamilla Dalkör
2004. Dr. Urbán János
2005. Bányai István és Bányai Istvánné
2006. id. Gregus Máté (posztumusz)

MURGÁCS KÁLMÁN-DÍJ
2010. Labozár Antal
2013. Kamilla Dalkör

DÍSZPOLGÁRI CÍM

2011.

id. Gregus Máté (posztumusz)

Rostás János

Posztumusz Díszpolgári Címet adományozott a községi képviselő-testület id. Gregus Máténak. Az elismerést unokája, Gregus Mária vette át Szél Istvántól, Rostás Péter alpolgármestertől és Hunyák Zsuzsanna jegyzőtől. Tembel Tibor, a Gregus Máté Általános Iskola igazgatója, települési képviselő laudációjában a mintagazda életéről és munkásságáról beszélt. Elmondta, Gregus Máténak köszönhetően a XX. század első évtizedeiben óriási léptekkel haladt a település, lett orvosa, patikája, bábája, református és katolikus temploma, közigazgatási központja és anyakönyvi hivatala is. A képviselő kijelentette: „a saját korát évtizedekkel megelőző infrastrukturális fejlesztésekért, Gregus Mátét tekinthetjük a mai Székkutas község megalapítójának.” 

A képviselő-testület a település szolgálatára tett kiemelkedő és magas szintű munkássága elismeréseként Díszpolgári Címet adományozott Rostás Jánosnak. Szél István laudációjában úgy fogalmazott, „ne szégyenkezzen senki, aki csak mostanában hall először arról, hogy Székkutasnak és a környező pusztának is vannak hősei. Hősök, akiknek temérdek szenvedést kellett kiállniuk, akik sokszor a jövőjüket is feláldozták. Ilyen ember Rostás János, Székkutas szülötte.” A díszpolgári címek adományozásánál közremûködött: Zoltán Péter Bessenyei-díjas klarinétművész, valamint Borsos Annamária zongoraművész. A megemlékezők Benkő László versmondó szavalatait is meghallgathatták.

2012.

Szenti Tibor

Mihály László

Szenti Tibor író, néprajzkutató nemcsak Vásárhely, hanem a környéki puszta, így kutaspusztai kutatásaival is ismertté vált. Számos kötődése van a településhez, gyűjtései jórészét is itt végezte, nem volt olyan év, hogy ne tartott volna előadást a településen. Szenti Tibor munkásságát Szél István méltatta, majd a díjazott köszönte meg az elismerést, és kiemelte, az állami kitüntetések mellett sokkal fontosabb neki az a figyelem, amit Vásárhelytől és most Székkutasról kapott. Elárulta, hogy egy betyárokról szóló könyvön dolgozik, de hamarosan külföldre látogat fiához, mivel három éve nem látta, és arról az útról is be fog számolni a kutasiaknak. 

Az idei másik díjazott a 72 éves pónilovas Mihály Lacika, akit a község minden tagja ismer, szeret, és természetesen tegez, mivel Lacika ezt elvárja még az ovisoktól is. Dajka Andrásné települési képviselő ismertette Lacika életútját, kiemelve azt a becsületes, jószívű, paraszti életet, amelyet mind a mai napig megőrzött. Lacika a Rádió 7 Szőttes műsorának vendégeként is bizonyította, az őszinteség és a hagyományok tisztelete máig fontos értékek, hiszen az ismerősök mellett számos ismeretlentől kapott üdvözlő telefonokat a megye egész területéről.

2013.

Őze Sándorné

Mihály Ferenc

2013-ban Őze Sándorné nyugalmazott pedagógus, író és Mihály Ferenc, a Gregus Máté Bio Kertbarát és Faluszépítők Egyesületének elnöke vehette át Székkutas Község Díszpolgári címét. – Őze Sándorné egy kiváló pedagógus volt és lassan második könyvét is kiadja. Székkutas története és hagyományai mellett a Fehér Gárda Mozgalom történetét is felkutatta – méltatta beszédében Szél István a díjazottat. Őze Sándorné a helyszínen elmondta, nagy meglepetés volt számára a cím, nagyon boldog, hogy gondoltak rá. Az örömét csak az árnyékolja be, hogy a havazás miatt a családja, unokái nem lehettek vele.

 A település polgármestere elmondta, Mihály Ferencben egy olyan embert ismert meg, aki mindig kész tenni a közösségért, és egy olyan csapatot próbált megformálni, akikre később bármikor lehetett számolni. – Nagyon meglepődtem, mikor megkaptam a levelet, hogy díszpolgári címet kapok – nyilatkozta a helyszínen Mihály Ferenc, aki hozzátette, ami a faluban közéleti tevékenység volt, abban mindig részt vett, és teszi ezt a mai napig.

2014.

dr. Urbán János (posztumusz)

2015.

Mayer Gellértné

Szabó Józsefné

A kitüntetést idén Mayer Gellértné és Szabó Józsefné kapták. A rendezvény megrendítő pillanatokkal zárult, hiszen a tavalyi év díszpolgári címének kitüntetettje még az átadási ünnepség előtt elhunyt. Az idei évre maradt, hogy posztumusz díszpolgári címet Dr. Urbán János özvegye átvegye.

2016.

Valtner Lászlóné

Tóth János (posztumusz)

Az óvoda egy varázslatos hely. Varázslatos világ egy kisgyermek számára, aki először tölti idejét az otthonától, szüleitől távol, de különleges hely egy felnőtt számára is. Mesevilág, ahová belépve az ember leteszi mindennapos gondjait, és feltöltődik a gyermekek őszinte szeretetével. Valtner Lászlóné Gy. Molnár Katalin egy ilyen intézménynek, a székkutasi óvodának volt dolgozója, majd vezetője 40 évig. Katika 1952. november 24-én született Hódmezővásárhelyen. Kisgyermekkorát Sóshalmon, Hódmezővásárhelyen, majd Csicsatéren töltötte; itt ismerkedett meg a számok világával, és a betűvetéssel is. A csicsatéri iskolában, ebben az időben Berei Béláné Ilonka néni volt a tanító, aki nagy szeretettel és türelemmel tanította a gyermekeket; akinek sugárzó egyéniségéről tanítványai ma is megemlékeznek. Hiszi és vallja, hogy tanítójának, tanárainak személyisége meghatározó volt abban, hogy a későbbiekben ő maga is a pedagógiai hivatást választotta. Az általános iskola felső tagozatát már benn, a faluban, Székkutason járta. Szeretettel emlékezik meg itteni tanárairól is: Szénási Gyuláné Mária néniről, és osztályfőnökéről, Büchenbauerné Kati néniről. Pályaválasztás előtt állva, határozottan tudta, hogy a mezőgazdasági pályát választja, hiszen tanyán nőtt fel, és ez egyet jelentett a föld és a munka szeretetével; természetes volt számára az is, hogy kövesse szülei példáját, és maga is gazdálkodással foglalkozzon. Sikeres felvételi vizsga után bekerült a hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Technikumba. 1971-ben érettségizett, középfokú mezőgazdasági végzettséggel jött haza, Székkutasra. Mindenképpen szeretett volna tovább tanulni, jelentkezett is a Mezőgazdasági Főiskolára, de abban az évben a túljelentkezés miatt létszámfelettivé nyilvánították. Ez azt jelentette, hogy csak a következő évtől tudtak neki helyet biztosítani a hallgatók között. Egy évet várni kellett tehát. Véletlen volt ez a várakozás? Ma már tudja, hogy nem. A felszabadult egy évet hasznosan szerette volna eltölteni: munkát vállalt a Községi Tanács Adóosztályán ügyintézőként. Itt kereste fel őt Papp Károlyné Gizike néni, aki akkor már vezető óvónőként dolgozott a székkutasi óvodánál, és akiben, a későbbiekben egy nagyszerű embert ismerhetett meg. Gizike néni alkalmas személyeket keresett óvodájába képesítés nélküli óvónőnek; ezzel az ajánlattal kereste meg a fiatal Katikát, aki rögtön igent mondott, bár fogalma sem volt még ekkor, hogy mit kell csinálnia egy óvónőnek. Véletlen volt ez a találkozás? Tudja, hogy nem. Márai Sándor nagyszerű gondolata magyarázatot ad erre: „Nem hiszek a véletlen találkozásokban…Semmi sem érkezik idejében, semmit sem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá…Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon egyszer észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben…két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra.” 1971 szeptemberében, képesítés nélküli óvónőként belépett az óvoda kapuján. Egy teljesen új világ tárult elé. Így emlékezik meg erről az új élményekkel teli időszakról: „Be kell vallanom, embert próbáló volt, mert az ismeretlenben, hozzáértés és tudás nélkül eleget tenni nem volt egyszerű.” Képzeljünk el 30, sokszor 35 zsibongó kisgyermeket, akinek érdeklődését föl kell ébreszteni és meg kell tartani – nem könnyű feladat! 1972-ben újabb fordulat következett be életében. A fenntartó intézmény és a vezető óvónő szorgalmazására lehetőséget kapott arra, hogy nappali tagozaton továbbtanuljon a Szarvasi Óvónőképző Főiskolán. Vállalta. Amilyen nehéz volt a képesítés nélkül végzett munka az óvodában, olyan könnyedén végezte el a főiskolát, mert az 1 év tapasztalata, amit a székkutasi óvodában megszerzett, hozzásegítette ahhoz, hogy könnyebben megszerezze, elmélyítse a szakma új ismereteit. Minden tárgyat szeretett és nagy tudásvággyal szívta magába az előadásokon hallott új ismereteket. Tanulmányi évei során Tudományos Diákmunkában vett részt, a kutatás végén elkészült dolgozatával országos II. helyezést ért el. 1974-ben államvizsgázott; tanulmányait kitüntetéssel végezte. Ugyanennek az évnek az őszén, immár diplomás óvónőként folytatta a munkát a székkutasi óvodában. 1975-ben férjhez ment Valtner Lászlóhoz, házasságukból 3 gyermek született: ’77-ben Balázs, ’79-ben László, és ’86-ban Vivien. Hálás szívvel emlékezik szüleire, akik sokat segítettek neki abban, hogy munkáját mindeközben zavartalanul végezhesse. 1977-ben átvette az intézmény vezetését, amelynek vezetője volt 32 éven keresztül. Munkája során mindvégig hatékonyan képviselte az intézményt és vele együtt a legfőbb célt: a gyermekek érdekeit. Munkatársai szerint igazságos és jó vezető, szakmailag elismert óvónő volt. Amint belépett az óvoda kapuján, a problémákat és személyes gondjait letette, így mindig jó hangulatban tudott dolgozni. Ezt a nyugodt, kiegyensúlyozott légkört a gyermekekkel és a kollegákkal való munka során is megtartotta, munkatársaitól maga is elvárta. Megnyugtató hangneme akkor is megmaradt, amikor kritikáit kellett megfogalmaznia. Negatív észrevételeit mindig építő jelleggel tette meg, a felmerülő problémákra azonnal megoldást keresett. Nem csak a gyermekekkel, hanem munkatársaival, beosztottaival is figyelmes volt: mindenkinek meghallgatta, és figyelembe vette a problémáit. Mindenben támogatta az ott dolgozó óvónők szakmai fejlődését, előmenetelét; továbbtanulásuk esetén helyettesítésüket is megoldotta. Gyermekszerető és családcentrikus volt; nyílt és barátságos természetével a gyermekekkel is azonnal szót értett. Döntéseit úgy hozta meg, hogy abban mindvégig a gyermekek érdekeit tartotta szem előtt. Szívvel-lélekkel végezte hivatását. 2009. év végén Prémium Éves Nyugdíjprogramba került; a rákövetkező évben, 2010-ben, 58 éves korában, 40 éves munkaviszonnyal nyugdíjba ment. Ő maga így ír a mögötte álló 40 évről: „Végtelen nagy elégtétel és boldogság az élettől, hogy nyugdíjba vonulásomig mindvégig azt csinálhattam, ami nekem nagynagy örömet jelentett… nagyon sok kisgyermek tette életemet gazdaggá egyéniségével, szeretetével.” Nincsenek véletlenek – „csodálatos rend és rendszer” van mindenben. Van oka és miértje annak is, hogy ő erre a különleges pályára került. Sikeres szakmai életútjának, a község szolgálatára tett kiemelkedő és magas szintű munkájának elismeréseként Székkutas Község Önkormányzat Képviselő-testülete díszpolgári címet adományoz Valtner Lászlónénak.

Emberi életünk szomorú tanulsága, hogy sokszor későn vesszük észre, kik azok, akiknek sokat köszönhetünk. Akik jót tesznek, puszta jelenlétükkel is segítenek. És sokszor megköszönni is elfelejtjük nekik jócselekedeteiket. Miért? Mert természetes, hogy vannak, hogy csendben, szó nélkül szolgálatot tesznek. A mai napon Tóth Jánosra emlékezünk, aki évtizedeken keresztül teljesített szolgálatot Székkutason. Szolgálatot, a szó legnemesebb értelmében. Tóth János 1943-ban született Hódmezővásárhelyen. Édesapja: Tóth József, sírásó volt; édesanyja: Kiss Erzsébet, türelemmel, szeretettel nevelte 7 gyermekét, akik közül János volt a legfiatalabb. 1973 júliusában kezdett el a helyi általános iskolában dolgozni gondnokként; munkáját ugyanebben a munkakörben 2000. február 18-ig végezte. 1979-ben házasságot kötött Kövér Borbálával, akinek mindvégig hű társa volt. Mint ember szerény volt, kedves és szolgálatkész. Évtizedeken keresztül végzett munkája, szolgálata során, a munkatársaival, a vezetőivel, az őket körülvevő gyermekekkel soha nem volt sem mérges, sem türelmetlen; sem elégedetlen. Teljes odaadással, hivatástudattal végezte iskolagondnoki feladatát. Minden reggel 5 órakor elfoglalta szolgálati helyét a Fehér Iskolánál, hogy mire a tanulók megérkeznek, fűtött, meleg tanterem várja őket. Köztudott, hogy az intézményekben sokáig fával, szénnel kellett fűteni. Ez azt jelentette, hogy a Fehér Iskolánál 100-150 mázsa szenet kellett lerakni, tárolni egy fűtési szezonra. János egyedül hordta be ezt a melléképületekbe, a fát maga aprította fel a begyújtáshoz. Soha egy szóval nem kifogásolta a neki kiosztott elvégzendő feladatokat, nem elégedetlenkedett a nehéz munka és a munkakörülmények miatt. Reggel, iskolakezdésre nem csak az udvart, de az iskola körüli járdákat is felsöpörte. Ha kellett, estébe nyúlóan is végezte feladatát. Abban az időben is voltak szülők, akik reggel 6 órára jártak dolgozni, mielőtt a tanítás megkezdődött volna. Gyermeküket, az iskolánál már ott tevékenykedő János bácsira bízták, akinek természetes volt, hogy a fűtési-takarítási teendők mellett odafigyel a gondjaira bízott gyerekekre is. Elvégzett munkájáért soha nem várt elismerést, soha nem hangsúlyozta, nem emelte ki, hogy mennyit dolgozott. Amikor a rendszerváltozás után a hitélet újból megszervezésre került, az iskolában is lehetőség nyílt hittan oktatásra, fakultatív jelleggel. 1991-től Őze Sándorné tanárnő tartotta a hittanórákat a Fehér Iskolában a gyermekeknek közel 10 évig. Tóth János, abban az időben még az iskolánál dolgozott, és mivel Istenhívő ember volt, a hitoktatás ügye mellé állt, azt mindenben támogatta. Maga rendezte be és készítette el a hittanosok számára a már oktatáshoz nem használt tantermet: padokkal, székekkel, táblákkal szerelte fel. Saját pénzén kályhát vásárolt a közösség számára: minden nap meleg teremmel várta a hittanosokat. Karácsonyi csomagjukat ő készítette el: az ünnepi Szentmisén csak át kellett adni azt a gyermekeknek. A helyi katolikus egyháznál is jó szolgálatot végzett. Az egyházközség gondnokságának aktív tagja volt: mindig kivette részét a munkából. Amiben csak tudott, segített. Rendezte és rendben tartotta a kertet, télen elsöpörte a havat a templom elől; munkája eredményeképpen Isten háza mindig rendezetten fogadta a híveket. A rendszerváltozás után elsők közt lépett be a Keresztény Demokrata Néppártba, nagy szerepe volt a helyi szervezet kialakításában, vezetésében. A katolikus egyház karitatív tevékenységét végző szervezetével, a Máltai Szeretetszolgálattal is kezdeményezte a kapcsolat felvételét. Megszervezte a Szeretetszolgálat helyi adományosztó helyiségét; rendszeres ruhaosztással, alkalmankénti ételosztással gondoskodtak a település nélkülözőiről. Ehhez a jótékonysági munkához több segítőtársat is szervezett, akik mellé álltak a nemes cél érdekében. De nem csupán ezen a szervezeten keresztül segített embertársain. Sokszor kéretlenül elsöpörte a havat az idős, beteg, magányos emberek háza elől. Meglátogatta a beteg embereket; figyelmességéről, önzetlenségéről sokan ismerték. Testvérként szeretett minden embert: felnőttet és gyermeket egyaránt. A legutóbbi időkben is aktív volt. A munkát soha nem hagyta abba. Kerékpárjára kosarakat, vödröket szerelt, azokban hozta-vitte a palántákat, virágtöveket, facsemetéket, majd odaajándékozta azoknak, akiknek megígérte. Szerette, óvta-védte a természetet. Feleségével együtt elsőként ültette el a biokertészet gondolatát a helyi közösségben. Ő maga, saját kertjében is ezen elvek szerint dolgozott. Sem pénzkereső munkájáért, sem önkéntes, segítő tevékenységéért soha nem várt köszönetet, sem elismerést; minden tettét a tiszta önzetlenség és a jóakarat vezérelte; vállalt feladatait alázattal végezte. A helyi közösség nevében ezúton mondunk neki köszönetet emberi jóságáért és elvégzett munkájáért. Székkutas Község Önkormányzat Képviselő-testülete a község szolgálatára tett kiemelkedő és magas szintű munkája elismeréseként Posztumusz Díszpolgári címet adományoz Tóth Jánosnak.

2018.

Héjja László

A díszpolgári cím adományozása is megtörtént a megemlékező ünnepségen. Székkutas Község Önkormányzatának képviselő testülete a község szolgálatára tett, kiemelkedő és magas szintű munkássága elismeréseként Díszpolgári címet adományozott Héjja Lászlónak. Szabó Emese települési képviselő ismertette Héjja László életútját. Héjja László Mórahalmon született 1953-ban. Édesanyja betegsége miatt, apai nagyapjához került fiatalon, és így került Székkutasra, a csicsatéri Héjja Ferenc lovas gazda tanyájába. Tanulmányait a csicsatéri iskolában kezdte. Amikor befejezte az elemi tanulmányokat, Szegedre ment a Bebrits Lajos Vasútforgalmi Szakközépiskolába, itt tett érettségi vizsgát 1972-ben. A vasútforgalmi technikum elvégzése után először Hódmezővásárhelyen, majd Kútvölgyön kezdte meg a munkát a Magyar Államvasutaknál forgalmistaként. Ugyanebben a szakmában dolgozott 40 éven keresztül, egészen 2011 decemberéig. A munka mellett a sportok terén is kiemelkedő teljesítményeket ért el Héjja László. Már korán önvédelmi sportokkal kezdett el foglalkozni, karatézott és aikidózott. Székkutason rendszeres edzéseket szervezett, így Székkutason kívül a környező településekről, valamint Békés megyéből is érkeztek mindazok, akik meg szerettek volna ismerkedni ezzel a sporttal. Az aikidóban kimagasló eredményeket ért el, öt danos mester lett 2017-ben. Héjja László a díj átvétele után elmondta, hogy munka közben egyszer sem jutott eszébe, hogy ekkora jutalmat kap majd érte. Sőt, még most is azon gondolkodik, egyáltalán megérdemli-e. „Nagyon szépen köszönöm nektek, és mindenkinek sok boldogságot, és jó egészséget kívánok”- fűzte hozzá a díjazott. A műsor végén Héjja László tiszteletére, a szegvári Dobbantó Néptáncegyüttes lépett fel.

2019.

Dr. Makay Attila

Kovács Lászlóné

Március 15-én Székkutas Község Önkormányzat Képviselő-testülete a község szolgálatára tett, kiemelkedő és magas szintű munkássága elismeréseként Díszpolgári címet adományozott Dr. Makay Attilának és Kovács Lászlónénak. Dr. Makay Attila 50 éve az állatorvosi szakmának szenteli az életét. Kutasi Hírek: Miért választotta az állatorvosi szakmát? Dr. Makay Attila: Egyrészt azért, mert elődeim is azok voltak, ezért ebben nőttem fel. 50 évet töltöttem el ebben a szakmában. A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy a fiam is ezt a pályát viszi tovább. Soha nem próbáltam erre rábeszélni, ő maga döntött így, aminek nagyon örülök. Az érdekesebb esetekhez mindig vittem magammal, és úgy látszik, hogy kedvet kapott ehhez a szakmához. Kutasi Hírek: Mit jelent önnek Székkutas? Dr. Makay Attila: Nekem mindent. Abban a házban születtem 1942. január 19-én, amiben most is lakom. Mindig is jól éreztem magam itt, és ugyan van egy közmondás, miszerint „saját hazájában nem lehet próféta senki sem”, de én ezt nem éreztem. A falu 95 százalékával semmi konfliktusom nem volt az 50 év alatt. Iparkodtam segíteni mindenkinek, még azoknak is, akik nem érdemelték volna meg. Kutasi Hírek: Van-e olyan személy, aki nélkül nem sikerült volna elérnie mindazt, amiért most ezt a kitüntetést kapta? Dr. Makay Attila: Van igen, méghozzá a feleségem. Az, hogy ennyit tudtam dolgozni, az annak köszönhető, hogy ő itthon tartotta a frontot. Miközben dolgozott, maradt ideje a háztartásra. Reggel háromnegyed 5-kor mentem dolgozni, hazamentem reggelizni, mire délben haza értem, már otthon volt az ebéd, ami után indultam tovább dolgozni. 10-12 órát simán ledolgoztam, ami nem sikerült volna a feleségem nélkül. 

Kovács Lászlóné Marika már több mint 30 oktatja a székkutasi általános iskola diákjait. Számos kiváló eredményt értek el a diákokkal, amikre a mai napig mosollyal az arcán gondol vissza. Kutasi Hírek: Miként érintette önt, hogy megkapta a Székkutas Díszpolgára címet? Kovács Lászlóné: Nem számítottam rá, hogy felmerül a nevem. Polgármester úr levélben értesített, ami nagyon meglepett, de örültem neki. Nagy boldogság nekem, hogy a saját hazámban ismerték el a munkám. Kutasi Hírek: Honnan jött az ötlet, hogy pedagógus legyen? Kovács Lászlóné: Mindig is közösségi személynek tartottam magam, és már gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy gyerekekkel fogok foglalkozni. Nem magyar szakos tanárnak készültem, de nem bánom, hogy így történt. Úgy gondolom, hogy sokkal boldogabban élhet az ember, ha a hivatás és a hobbi találkozik. Nálam ez megtörtént. Kutasi Hírek: Mire a legbüszkébb az eddigi pályafutásából? Kovács Lászlóné: Nagyon nehéz egyet is kiemelnem. Büszke vagyok a diákjaim sikereire, és arra, hogy számos országos versenyre eljutottunk innen, Székkutasról. Több versenyen az első helyen végeztek a diákjaim, és büszkeséggel tölt el, hogy komoly munkával ilyen remek eredményeket értek el a tanulóim.

2020.

Kovácsné Rostás Erzsébet

Bár Székkutas képviselőtestülete egyhangúlag szavazta meg Kovácsné Rostás Erzsébet díszpolgárrá avatását, a címátadásra még nem kerülhetett sor a járványügyi helyzet miatt, így az ünnepség egy későbbi időpontra tolódik. Ez azonban nem állta utunkat – megkerestük Erzsébetet, és arra kértük, meséljen arról, hogyan tett hozzá a község életéhez az elmúlt évtizedek alatt, további terveiről, céljairól. Interjú Kovácsné Rostás Erzsébettel, Székkutasi Olvasókör elnökével, és bátran kijelenthetjük, hogy igazi lokálpatriótával beszélgettünk. K. Á.: Mindig is székkutasi lakos volt, ma is itt él. Hogyan foglalná össze röviden az elmúlt éveket? Kovácsné Rostás Erzsébet: Székkutas csicsatéri tanyavilágában születtem. A szüleim mezőgazdasággal foglalkoztak. Ez határozta meg a család életmódját 18 éves koromig. Az általános iskolát Csicsatéren, a számomra példaképet jelentő Berei tanító házaspárnál végeztem. Egészségügyi szakközépiskolába jártam Hódmezővásárhelyre, 1975-ben érettségiztem. Azóta a székkutasi egészségügyi alapellátásban dolgozom. Körzeti nővérként 1991-ig, azóta fizioterápiás asszisztensként végzem a mozgásszervi betegek helyben történő ellátását, kezelését az egészségházban. A 40 éves szolgálati idő után nyugdíjasként 2015-óta közreműködői megállapodással látom el munkámat. K. Á.: Foglalkozott időközben mással is? Kovácsné Rostás Erzsébet: 1992-ben megismertem a biztosító szakmát. Egy biztosító társaság termékeit ajánlottam 2003-ig. Ezt követően alkuszként segítem ügyfeleim számára a legkedvezőbb biztosító és igényük szerinti szolgáltatás megtalálását. K. Á.: Két gyermeke is van. Kovácsné Rostás Erzsébet: Így van. 1982-ben családot alapítottam a párommal, Kovács Istvánnal. Családi házat építettünk Székkutason, melyet azóta is szépítgetünk. Gyermekeink Szilvia és Ákos. Az ő felnevelésük, taníttatásuk meghatározta ezeket az éveinket. K. Á.: Sokat köszönhet Székkutas az Ön faluért végzett munkájának. Mikor csatlakozott a község képviselő-testületéhez? Kovácsné Rostás Erzsébet: 2002-től 2006-ig, majd 2010-től 2014-ig képviselőként tevékenykedtem. Az első ciklusban a Székkutasi Víziközmű Társulat alapító tagjaként szorgalmaztam a szennyvíz hálózat kialakítását, mely 2015-ben valósult meg. A második ciklusomban kulturális tanácsnoki teendőket is elláttam. Csaknem 40 évig szociális bizottsági tagként is segítettem a község működését. 2004-ben képviselőként indítványoztam a helyi nyugdíjas klub szerveződését, mely azóta is működik. Aktív közösség alakult ki, gyakran szervezünk programokat, kulturális tevékenységeket. K. Á.: Maradjunk a civil kezdeményezéseknél. Önnek mindig is fontos volt, hogy Székkutas ne „csak” egy község legyen, hanem mindenki otthon érezze itt magát. Úgy tudom, sokat tett a közösségi életért. Kovácsné Rostás Erzsébet: Így igaz, igyekeztem! A civil, kulturális élet, a helyi közösségek igen meghatározóak számomra.1999-től 2006-ig a Székkutasért Egyesületben tevékenykedtem. 2000-ben a ’70-es, ’80-as évek ifjúságának nosztalgiázni szándékozó tagjaiból megalakítottuk az Örök Ifjak Klubját (ÖFI). Februárban ünnepeltük megalakulásunk 20 évfordulóját. Örömmel találkozik a csoport évi 3-4 alkalommal. Szép rendezvények, baráti beszélgetések, kirándulások gazdagítják a jelenleg 35 fős csoport kapcsolatát. 2002-ben ifjúsági klub alakítását motiválta, segítette az ÖFI. 3 évig folytatták a klubéletet. K. Á.: Mi a helyzet az Olvasókör háza táján? Kovácsné Rostás Erzsébet: A Székkutasi Olvasókört 14-en alapítottuk meg 2008-ban. A célunk az volt, hogy felpezsdítsük a község kulturális életét, és ápoljuk a hagyományokat. A Széchenyi által megálmodott olvasókör mozgalom Hódmezővásárhely környékén anno igen népszerű volt, így ezek a rendszerváltozás után újjáéledtek. A helyi tanyai olvasókörök mintájára, a mai igényekre formálva művelődési, közösségi élet szervezésére nagyszerű keretnek és formának bizonyult Székkutason is ez a szerveződés. Összeállítottuk első éves programunkat: költészetnap, gyermeknap, néptánccsoport alapítása óvodás és iskolás gyermekekkel, szüreti hagyományőrző programok valósultak meg. Szobrokat is állítottunk közadakozásból: Hugo Hartung emlékére 2009-ben, Gregus Máté, falunk megalapítójának tiszteletére 2011-ben, majd iskolánk falára domborművet helyeztünk el. Mindhárom nagyszabású avatóünnepség keretében történt. Csatlakoztunk az Olvasókörök Szövetségéhez, ez az országos programok, találkozók alkalmával sok információval, ötlettel szolgál napjainkban is. A sóshalmi és hódmezővásárhelyi olvasókörökkel több közös rendezvényünk volt. Gregus Máté, falunk megalapítójával kapcsolatos vetélkedőket szerveztünk, meghívásra mi is részt vettünk olvasókörök vetélkedőin. Író-olvasó találkozókat szerveztünk a környékbeli írók műveinek megismertetése céljából. Könyvkiadásra is vállalkoztunk Labozár Antal: Egy prímás vallomása c. verseskötetének I. kiadására 2012-ben. 11 alkalommal tartottunk Nagyszabású Néptánc gálát minden tavasszal a gyermekek tánctanulásának bemutatására a környékbeli csoportok meghívásával. A Kistérségi Kulturális Kerekasztal is segítette több éven keresztül térségi szinten a kulturális tevékenységek összehangolását, közös programok megvalósulását. Több színvonalas rendezvényen is részt vett olvasókörünk. A községi óvodával, iskolával, könyvtárral, civil csoportokkal jó kapcsolatot, együttműködést alakítottunk ki. Ötletünk alapján az adventi koszorúkészítés a község szökőkútjára 2011 óta történik, ez már hagyománnyá vált. A gyertyagyújtások programja az utóbbi években a Községi Önkormányzattal közösen valósul meg. Civil pályázatokat is benyújtottunk, több alkalommal támogatást is nyertünk, melyet az olvasókör technikai, vendéglátási kellékeire, programokra, működési kiadásaira fordítottunk. Öt éven keresztül a téli hónapokban felnőtt társastáncoktatás élményével gazdagodtak az érdeklődő párok. Kézimunkaszakkörünk aktív kiállítója a falunapoknak és más rendezvényeknek. Festőművészek és amatőr festők több alkalommal mutatták meg alkotásaikat kiállításukkal a Murgács Kálmán Művelődési Házban. A magyar kultúra napja alkalmából négy évben szerveztünk programot. Három évben iskolai rajzverseny alkotásaival készült falinaptár, melynek kiadásához támogatóink voltak, s a község minden családjához eljuttattunk. A derekegyházi palacsintafesztiválon többször is részt vettünk. 2014-től a „Kultúrházak éjjel-nappal” országos programsorozathoz csat- 2020. augusztus 5 lakozva színesítettük a februári eseményeket a művelődési házban. 2015-ben festő és képzőművészeti tábort, 2016-ban hagyományőrző tábort szerveztünk az emlékházban. Olvasókörünk tagja a Puszta Ötös Egyesületnek is, mely öt település közös programjában, együttműködésében érdekelt. Több kirándulást szerveztük az ország nevezetes tájaira, városaiba. Rendszeresen látogatjuk az ópusztaszeri Skanzen Puszta-Feketehalmi Olvasókör évente megrendezett találkozóját. 2017-től 2019-ig EFOP pályázat konzorciumi tagjaként segítettük az általános iskola közösségi programjait. Olvasókörünk az Olvasókörök Szövetsége vándorbotját vehette át 2018-ban, ezt az országos találkozó keretében a Sóshalmi Olvasókörtől kaptuk meg, melyet 1 évig őriztünk. Felemelő élményt jelentett, amikor 2019. augusztusban a Vereckei-hágónál adtuk vissza a szövetségnek a vándorbotot. K. Á.: Nagyon sok mindent tett a településért. Mit jelent Önnek Székkutas? Kovácsné Rostás Erzsébet: Számomra születésem óta meghatározó Székkutas. Célom volt, hogy igazi otthon, közösség létezzen községünkben. Fiatal koromban is megtaláltam itt ezt a lehetőséget. Gyermekeim felnőtté válása után ismét ötleteimmel törekedtem a helyi lehetőségek kihasználására. Természetesen ehhez olyan társakra, civil csoportokra találtam, akik partnerek, együttműködők, segítők közös céljaink megvalósításában. Az önkormányzat is maximálisan támogatja a közösségek működését, hiszen az önkormányzat számára is fontosak a civilek, s a civilek sem működhetnek az önkormányzat nélkül. K. Á.: Milyen további célokat, terveket tűzött ki? Kovácsné Rostás Erzsébet: Az élet céljainak beteljesülését mindenki maga irányítja. Én azt gondolom, elégedett lehetek sorsommal. Úgy érzem, a sok-sok munka eredményes volt. Igazi barátokra találtam. A családomban megtaláltam a boldogságot, megértést. A továbbiakban a régóta várt, cseperedő kis unokáim, Leno, Hanna és Mara fogják bearanyozni az életem. Szeretném nekik is átadni a magyarságtudatot, a hagyományainkat, hogy gazdag mesevilágunk könyvtárából minél többet ismerjenek meg a nagymamától. Természetesen a civil közösségekhez való tartozás is fontos számomra. Szeretném a virtuális kapcsolatok világában, hogy valóság maradjon a személyes barátságok, közösségek ereje. Ehhez a község – általam is régóta vágyott – falukemencéje gyümölcsöző lehetőség lesz. Az ifjúságnak is ezt kívánom, hogy a nehéz feladataik mellett szakítsanak időt közösségi programokra. Megéri!

2023.

Labozár Antal

Nyári ülésén Székkutas Községi Önkormányzat Képviselő-testülete Labozár Antal részére Székkutas község szolgálatára tett, kiemelkedő és magas szintű munkássága elismeréseként a 96/2023. (VII.26.) számú önkormányzati határozata értelmében díszpolgári kitüntetés adományozásáról döntött.
Labozár Antal, "Tóni bácsi" Székkutas kulturális és zenei életéhez szorosan kapcsolódó több évtizedes áldozatos, példamutató pályafutása a teljes közösség számára elismerésére méltó. 

A díszpolgári cím átadására a település Főterén, szeptember 2-án,  a VII. Főtéri Falunap keretein belül került sor.
  
Szél István polgármester az alábbi szavakkal méltatta a díjazottat:

Nehéz feladatra vállalkoztam, mert olyasvalakit kell méltatnom, aki mindenkit ismer itt és őt is ismeri mindenki. Mégis az egyik legörömtelibb dolog, amit megtehetek. Nem pusztán Székkutason, hanem a környékben sincs talán senki, aki ne hallott volna róla, vagy ne hallotta volna muzsikálni – azaz dobogni a szívét.

Mert a zene neki olyan, mint a szívdobogás. Nélkülözhetetlen és nincs, ami helyettesíthetné. Ha csak ennyit mondanék, már akkor is mindenki tudná, hogy Tóni bácsiról, azaz Labozár Antalról van szó.

Székkutas új díszpolgáráról.

Labozár Antal 1935. augusztus 28-án a sóshalmi tanyavilágban, parasztcsaládban született Labozár János és Nagy Pál Eleonóra gyermekeként. 1942-ben Sóshalmon kezdett iskolába járni. Nehéz időket éltek: édesapját elvitték katonának, öt évig nem látták, hiszen orosz fogságban volt, ahonnan 1948-ban tért haza. Anyai nagyszülei, Nagy Pál Antal és Maczelka Elenonóra nevelték, akiknek 11 hold földjén 25 éves koráig gazdálkodott. Eközben 1955 őszén Bajára vonult be katonai szolgálatra, ahol a Bajai Posztógyár Kultúrcsoportjában zenészként közreműködött. 1957 őszén Kalocsán szerelt le. Mint akkoriban oly sokakat, őket is bekebelezte a TSZ, így 1960-ban rakodómunkás, cséplőmunkás, és arató lett. Három évvel később prímásnak kérték ki a székkutasi vendéglőbe. Két hónapig kontrás volt Tóth István zenekarában, aki előtte több évtizedig muzsikált Székkutason és környékén. Ott játszott tizenhat évig.

A kötődés a szülőktől is jött, hiszen több zenész is volt a családban, az édesanya énekelt, az édesapa cimbalmos volt. Már 4 évesen odaállt ahhoz az asztalhoz, ahová a prímás letette a hangszerét és nem tudott betelni a látvánnyal. Egy év múlva saját hangszere volt, a fronton maradt nagybátyja hegedűjét örökölte meg. A muzsikálást és a zenei alapokat két-három évvel később kezdte tanulni. Nem is akárkitől, a 40-es évek egyik leghíresebb nótaszerzőjétől, Murgács Kálmántól, akit irredenta tartalmú nótaszövegei miatt, az akkori politikai vezetés büntetésből több mint tíz évre Székkutasra küldött. Egy évet járt hozzá, de igazából tanítani se nagyon kellett. Hamar kiderült, hogy abszolút hallása van, vagyis hallás után, kotta nélkül tudta visszajátszani a dallamokat. Édesanyjának mondták, hogy ezer közül egy olyan tehetség van, mint ő. A család nehéz helyzete miatt megszakadt a zenei képeztetése, de a muzsikálás mégis része maradt az életének. 

Labozár Antal 1965-ben vette feleségül Varga Máriát, a híres Gregus Máté dédunokáját. Egy fiuk és egy leányuk született. 1963 óta élnek Székkutason. Amikor 1978-ban a vendéglőben megszüntették a zenét, a hódmezővásárhelyi Metripondba került raktárosnak, ahonnan 1990-ben ment nyugdíjba. Közben Sós Ferenc zenekarával, a Csehsós zenekarral jártak bálokba és lakodalmakba. Ez utóbbiakban több mint 2 ezer alkalommal húzta a talpalávalót. Több mint 80 budapesti, híres énekesnek zenélt, például Jákó Verát, Solti Károlyt, Madarász Katit, Horváth Pistát is kísérte a nótaesteken. A hegedű varázsa kísérte végig az életét mind a mai napig, de emellett nyugdíjasként versírással is foglalkozik, melyek témái a helyi eseményekről, személyekről szólnak.
Ha azt hinnénk, hogy így a 88. születésnapja után szűk egy héttel, Labozár Antal már nem aktív, nagyot tévednénk. Sokszor már reggel öt előtt felkel, és elautózik a közelben levő birtokára, ahol ellátja néma kacsa és tyúk állományát. A többszáz éves tanya azonban nem csak az állatok otthona, ott van az a Nótáskönyv is, melyben közel 2500 nótát jegyzett le. A vastag kötetet 1990-ben kapta a hódmezővásárhelyi könyvtár igazgatójától. Pirossal jelölte azokat a dalokat, amiket énekelni is tud. Fejből, hiszen a legtöbb dalhoz nincs is kotta. 

Labozár Antal nemrégiben egy riportban azt mondta, hogy ő olyasféle utolsó mohikán, amiből már nem sok van. Ezért is lehetünk büszkék arra, hogy Székkutasnak ilyen mohikánja van. S még egy idézet tőle, a saját verséből:

„Nyugdíjas éveim ekképp éldegélem,
Kötelességeim sohasem henyélem.
Kaszálok is, ha kell, kapától se félek,
Nincs is földi lélek, akivel cserélek.
Többre már nem vágyom, egy a kívánságom,
Istentől azt várom, óvja a családom.”

Mi is ezt kívánjuk: Isten óvja Labozár Antal, mindannyiunk Tóni bácsiját, Székkutas díszpolgárát!