Bárcsak leírnák szavaimat, bárcsak följegyeznék egy könyvbe, vas íróvesszővel és ólommal minden időkre kősziklába vésnék! Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg Őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek. (Jób könyve 19. rész 23-27. versek)

Ha körülnézünk a temetőben, kőbe vésve látjuk a földi életet és a halált. A sírkövek felirataiból kiderül, hogy kinek az emlékét őrzik, mikor élt ő, ki volt a párja. Olykor a búcsúzók érzései is megjelennek egy mondatban. 

Az istenfélő Jób, aki sokáig kiemelkedően jó körülmények között nyugalomban élt családja körében, azonban később elvesztett gyakorlatilag mindent és mindenkit, megnyugvást talál az Örökkévaló Istennél. Kőbe vésni – akár átvitt értelemben is – az örök, megváltozhatatlan törvényt szoktuk, ami mindig, mindenkire nézve érvényes marad. Jób a feltámadást akarja kőbe, de a szívünkbe és az értelmünkbe is vésni. Meg van győződve a Megváltó eljöveteléről, noha ő még akkor nem ismerhette Jézust. Ha úgy tetszik, egyfajta technikai prófécia hangzik el: vas íróvessző és ólom a könyvnyomtatáshoz használatos.

A Bibliát vagy vigasztaló írást akkor vesszük kézbe, amikor és ahányszor szükségét érezzük, s ha nem vagyunk abban a lelkiállapotban, akkor letehetjük. A Mindenható nem erőszakkal kötelez, hanem nagyvonalúan lehetőségeket biztosít. Éljünk velük, akkor vigasztalást nyerünk!

A Megváltó ószövetségi fogalmának megfelelően Jézus valóban a bűn szolgaságából vált ki minket, Isten előtti adósságunkat rendezte a kereszten, és visszajövetelekor utolsó ellenségként ünnepélyesen megsemmisíti majd a bűnt és a halált. Aki Jézusban hisz, az odafönt már csak jóra lesz képes, és nem árthat ott neki senki, nem okoz fájdalmat semmi. Az ókori közel-keleti kultúrákban a vese a belső titkok, elrejtett tulajdonságok helye volt. Tudja Jób, hogy még ez a nedvességgel kapcsolatos belső szerv is elenyészik, nemhogy a szem, amely abban a korban az ottani időjárási körülmények között sérülékeny testrésznek számított. Földi szem nem láthatja meg az Urat, még Mózes is csak arcát eltakarva érzékelhetett valamit Isten dicsőségéből. A mennyben azonban ez a ragyogás fogja éltetni és az Atyához vonzani örökre a változhatatlan feltámadott testben élő, megújított embereket.  Koporsó fölött gyakran énekeljük a „Tudom, az én Megváltóm él” kezdetű éneket, melynek egy átiratát egyszer egy híres operaénekesnő adta elő. Nem értette, hogy az igazgató miért elégedetlen: mi nem volt tökéletes annyi év színpadi tündöklés után? A válasz így hangzott: „Az a baj, művésznő, Ön nem hiszi, hogy a Megváltója él.”

Szeretteink síremléke előtt megállva gondoljunk a Krisztus Urunk sírboltját lezáró nagy kőre, melyet az angyal húsvét hajnalán elhengerített. Megváltónk él, és a lezárt sírok az Ő parancsára megnyílnak!

Vladár Sándor református lelkipásztor

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak:

 „Bizony, mondom nektek: Aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életbe. Bizony, bizony mondom nektek: Eljön az óra, sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak.  Mert, ahogyan az Atyának élete van önmagában, ugyanúgy megadta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.  A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia.  Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból.  Akik jót cselekedtek, feltámadnak és üdvözülnek; akik  rosszat tettek,   feltámadnak   és   elkárhoznak.”
Jn 5,24-29

Elmélkedés:

Az előbb hallott evangéliumban Jézus saját küldetéséről és az örök életről beszél.  A következőket mondja: „Aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van” (Jn 5,24). Majd pedig ezzel folytatja: „Akik jót cselekedtek, feltámadnak és üdvözülnek; akik rosszat tettek, feltámadnak és elkárhoznak” (Jn 5,29). E tanításból egyértelmű, hogy a halál után mindenki fel fog támadni. Földi élete során tett jó vagy rossz cselekedetei alapján az ember vagy az üdvösségre vagy a kárhozatra jut. Az első az Istennel való örökké tartó boldogságot jelenti, a második egy Isten nélküli állapotot. Halottak napja táján még a nem vallásos emberek is elgondolkodnak emberi sorsukon, a halálon, a túlvilágon. Hitünk szerint van túlvilág. Most abban a bizonytalanságban élünk, hogy nem tudjuk, hogy a túlvilági lét több vagy kevesebb az evilági életnél. A halál megmutatja majd nekünk, hogy még annál a kevéske pornál is kevesebb adatik nekünk, mint amivé testünk válik, vagy többet kapunk, mint amit az élet nyújtott számunkra. Ha létezik a pokol és a mennyország, a kárhozat és az üdvösség, akkor lesznek, akik kevesebbet kapnak és lesznek, akik többet kapnak. Márpedig hitünk szerint létezik, s mindenki oda jut, ahová törekszik, amit földi életének cselekedeteivel vagy éppen mulasztásaival megérdemel, illetve ahová Isten irgalma és igazságossága juttatja. Az életben Istent keressük, a halálban és utána a feltámadásban megtaláljuk őt.

Varga Árpád Attila