2014. október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc emléke előtt tisztelgő községi ünnepségen avatták fel a néhai Rostás Jánosnak az emlékére felállított kopjafát. 

Az eseményen Rostás Márta emlékezett meg édesapjáról, Székkutas község díszpolgáráról. 

„Nagyon sokféle érzés kavarog ma bennem, amikor itt állok Önökkel együtt, az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapján édesapám, néhai Rostás János kopjafája előtt, aki ennek a falunak a szülötte volt, és aki ezt a vidéket mindennél jobban szerette. Az öröm és a büszkeség mellett ott van a még friss fájdalom és gyász szomorúsága is. 

Talán így is van ez jól, mert ez az ünnep is olyan sokféle érzést idéz meg: az összefogást, a szabadság érzését, a küzdelmet a számunkra fontos, nemes célokért, de a csalódás és az elbukás keserűségét is.

Különös, mennyire sok párhuzamot látok én a forradalmi napok történetének íve és édesapám élete között. A forradalom is tiszta, szép célokért indult, és azok, akik ezt felismerték, kiálltak ’56 eszméiért és részesei voltak a szabadságért folytatott küzdelmeknek, erejükön felül sokat – akár az életüket is –áldozták annak vágyott sikeréért. 

Bár ezek az emberek a túlerőnek ellenállni végül nem tudtak, cselekedeteik hatása mégis olyan erős volt, hogy évtizedekig tartotta életben a reményt, hogy egyszer majd elérkezik az igazi szabadság ebben az országban.

Édesapám életének is számos szép és nehéz időszaka volt. Amit szüleitől és az itt élő közösségtől már fiatalon megtanult, azt egész életében követte: felismerte azokat a célokat, amelyekért érdemes tenni, és kitartással - és ami talán még fontosabb: tartással - dolgozott és küzdött ezeknek a céloknak az eléréséért.

A szabadság, a rendezett világ iránti vágya olyan erős volt, hogy aktív részt vállalt abban a szervezetben is, amelynek tagjai hasonlóképpen gondolkodva maguk szerették volna sorsukat formálni: ez volt a Fehér Gárda mozgalom, amelynek emlékhelye előtt itt állunk.

Bár az ötvenes években ezeknek a fiataloknak a döntése talán ésszerűtlenek tűnt, de ma már egyértelműen látszik, hogy ilyen szövetségeknek alakulni és elbukni kellett ahhoz, hogy mi ma szabadon itt ünnepelhessünk.

Édesapám kitartását sem a Fehérgárda mozgalomban vállalt szerepéért rámért börtönévek, sem a hatvanas-hetvenes évek hazugságokkal és becstelenséggel teli légköre nem ingatta meg. Nem ingott meg abban, hogy célokat tűzzön ki maga elé, és azokat tiszta, becsületes eszközökkel megvalósítsa.

Minden munkájában azt tartotta a legfontosabbnak, hogy az szépen legyen elvégezve. Amikor ő szépen végzett munkáról beszélt, nem csupán a jól előkészített, gondosan kivitelezett és esztétikus végeredményt létrehozó tevékenységet értett alatta, bár akik ismerték, tudják, hogy ezek is nagyon fontosak voltak számára.

Az, hogy a dolgokat szépen tegyük számára azt is jelentette, hogy igaz, egyenes és becsületesen elvégzett legyen az, amibe belefogunk.

A rendszerváltás után vállalkozóként és kisgazdapárti vezetőként is nagy csalódás volt számára látni, hogy körülötte sokan a munkában és a politikában is – bár a szabadság már megvolt hozzá – mégsem az egyenes utat követték.

Hátrahagyta hát a nagyvárost és a nagypolitikát, és visszatért ebbe a faluba, ahonnan indult. Visszatért és itt dolgozott tovább. Növényolajgyára és földjeinek megmunkálása mellett mindig volt ideje és energiája a közélettel foglalkozni. Volt kedve és kitartása szépen tenni a dolgokat.

Most itt a kopjafája mellett milyen mottót választhatnék, amire majd Önök is emlékezhetnek, ha jártukban keltükben elhaladnak ez előtt a három kopjafa előtt? Úgy gondolom, elegendő lesz erre három szó: szépen tegyük a dolgokat.

Szépen a családban, a munkánkban, a közéletben. Szépen, úgy ahogy azt édesapám, Rostás János szerette és maga is tette.

Köszönöm.”