Még mindig gondolnak Piroskára

2017-08-14 14:23:38

Amikor gyerekkoromban német ismerősök és ismeretlenek állandóan Piroskát – pontosabban Piroschkát – emlegették, azt hittem, egyszerűen tetszik nekik ez a magyar női név. Pedig ők pontosan tudták, kire gondolnak. Ha Piroska nem is valós személy, bizonyos értelemben valóban élt és él – előbb egy német író, aztán németek millióinak képzeletében. A jelek szerint Piroska kiállta az idők próbáját, arról nem is beszélve, hogy a Csongrád megyei Székkutast felhelyezte a világtérképre.

1922 késő nyarán, Hódmezővásárhelyen járunk. A Fekete Sas szállóban bált rendeznek, a helyi fiatalok pompás viseletben palotást táncolnak. A vásárhelyi polgárok csillogó szemmel nézik a produkciót, de a legcsillogóbb szemmel egy húszéves német fiatalember fordul a színpad felé. Hugo Hartung egyenesen a lefegyverzően szép, tizenhárom éves Késői Katalint figyeli.

Szerelem első látásra? Talán. Mindenesetre annak a plátói fajtája, már csak a korkülönbség miatt is.

Hugo Hartung cserediákként érkezett a Dél-Alföldre. Háborúból ocsúdott Magyarország, Németország is. A német fiatalember két hónapig járt-kelt a városok, falvak és tanyák között, látta a pusztát, beszélt a pásztorokkal, részt vett a mezőgazdasági munkákban, parolázott urakkal, parasztokkal. A visszaemlékezések szerint az egyébként is németül tanuló Késői Katalint korrepetálgatta, nyilván szülői felügyelettel. És amikor hazatért, titkon sejtette, hogy hirtelen támadt barátsága a lánnyal véget ért, legalábbis a kapcsolat megszakad, ahogyan megszakad a vásárhelyi pusztán élőkkel is.

Hogy aztán bő három évtized múltán, 1954-ben minden emlék feltámadjon – egy könyv lapjain. Hartung ugyanis időközben író lett, ha nem is a legeredetibb, de kétségkívül tisztes irodalmi iparos. Egyik legismertebb munkája a Sokat gondolok Piroskára (Ich denke oft an Piroschka) című regénye, ennek megjelenése után egy esztendővel hasonló című játékfilmet is készítettek.

Maga a sztori nem túl bonyolult, jórészt Hódmezővásárhely-Kutasipusztán (a név nyilvánvalóan a német fülnek mókásan hosszú), egészen pontosan az ottani vasút­állomáson és környékén játszódik. Andreas, a német cserediák bejárja a pusztát, és persze felbukkan az állomásfőnök lánya, a tűzrőlpattant Piroska is. Némi bonyodalom, többek között egy balatoni utazás után a diák békésen távozik, és magával viszi Piroska emlékét. A diákot a néhány éve elhunyt Gunnar Möller, Piroskát pedig a ma nyolcvannyolc éves svájci Liselotte Pulver alakította. A filmet nem engedték Magyarországon leforgatni, ezért a stáb az akkori Jugoszláviában, vajdasági helyszíneken, Palicson, Zenta környékén és másutt idézte meg a jellegzetes pusztai helyszíneket.

A Sokat gondolok Piroskára az akkori új német filmgyártás első nagy sikerdarabja. Nagyjából olyan kultikus alkotás lett a Német Szövetségi Köztársaságban, mint nálunk az Indul a bakterház. A németek évtizedekig úgy gondoltak a magyarokra, ahogyan a Sokat gondolok Piroskára ábrázolt bennünket: lelkes, hangos, önérzetes, heves vérmérsékletű, de roppant vendégszerető, önzetlen emberek, akik állandóan esznek-isznak, táncolnak, vigadoznak, népviseletben járkálnak minden egyes nap, és természetesen, még németül is tudnak egy kicsit. A filmet a mai napig rendszeresen műsorra tűzik a német televíziók, és szinte szó szerint minden ötven-hatvan évnél idősebb német polgár ismeri a történetet. Néhány héttel ezelőtt Magyarországon is bemutatták a filmet, miután a térség országgyűlési képviselője, Lázár János segítségével sikerült megszerezni a vetítés jogait.

Székkutason járunk, az egykori Kutasipusztán. Hartung magyarországi életének állomásai, a Csiky-ház, a vasútállomás, a malom ma már egészen másként fest, mint a 20-as évek elején. Ennek ellenére a németek lényegében a hatvanas évek óta ide­zarándokolnak, kíváncsian kérdezősködnek, Piroska vélt életének nyomait keresik.

Szél Istvánnal Hugo Hartung szobránál találkozunk, merthogy 2009 októbere óta ez is ott áll Székkutas központjában. A polgármester nem titkolja, hogy turisztikai fellendülést várnak a Piroska-sztoritól.

– Van mire alapozni, hiszen mindmáig jönnek a németek, keresik Piroska nyomait – mondja Szél István. – Terveink szerint jövő nyárra méltó állandó kiállítást, később talán egy kicsit többet, közösségi teret is formálhatunk az író hagyatékából és a régi Székkutasról származó tárgyi, szellemi emlékekből. Minderre pályázni kell, a nehézséget pedig az okozza, hogy nem elegendő pusztán Piroskára emlékezni, megfelelő környezetre is szükség van. A német vendég csak akkor érzi jól magát nálunk, ha színvonalas infrastruktúra fogadja. Lehet, hogy kissé banális, de a Piroska-turizmus például egy jó vécével kezdődik.

A 2200 lakosú Székkutas egyébként látványosan fejlődik 2010 óta. A településen két százalék alatti a munkanélküliség, és nagyjából ötmilliárd forint érkezett uniós és hazai forrásokból. Székkutas szerencséje, hogy jó helyen fekszik: a Hódmezővásárhelyről a gyulai fürdőbe autózó német turistáknak érdemes megszakítaniuk az utat egy kis nosztalgiázásra. Arra a kérdésre, hogy a Piroska-sztori vajon meddig állja ki az idők próbáját, tekintve, hogy a nyugdíjas korosztály emlékeiből táplálkozik, hozzájuk kötődik, Szél István megnyugtató választ ad.

– Nem félek a jövőtől. Hiszek abban, hogy a könyvre és filmre sokáig emlékeznek még Németországban. Aranyos ez a sztori, a szerelem pedig örök. Arról nem beszélve, hogy nemes és pozitív értékeket közvetít, annál jóval többet, mint amit egy fiatal, mondjuk, a Balaton Soundon megtapasztalhat.

Baté Szilveszterrel, a Piroska-téma egyik legjobb ismerőjével szintén Székkutason találkozunk. A ma Egerben szolgáló egykori székkutasi lelkész, Tóth Imre hívta fel a figyelmét a témára még úgy harminc évvel ezelőtt. Azóta Baté Szilveszter mindennek utána járt, kutatott a vásárhelyi levéltárban, utazott, filmeket készített, és mindmáig tartja a kapcsolatot a valódi Piroska, Késői Katalin családjával. Tőlük tudja, hogy író és múzsája még egyszer találkoztak.

– A család nem örült a könyv és a film miatt hirtelen megnövekedett népszerűségnek – meséli Baté Szilveszter. – Az elmúlt évtizedekben sok német újságíró, turista szerette volna megismerni az igazi Piroskát, de csak kevesen ismerték a valódi helyzetet. Katalin időközben férjhez ment, a családját pedig megcibálta a történelem. Az ötvenes években kuláknak nyilvánították és a közeli Csorvásra költöztették őket. Nem csoda, hogy amikor Hugo Hartung a Fekete Sasban megismert lány nyomait kereste, eleinte senkit sem talált. Aztán 1965-ben, családtagok társaságában találkoztak Budapesten. A visszaemlékezések szerint nehezen indult meg a beszélgetés. Katalin szóvá tette, hogy a regényben meg nem történt események is szerepelnek, Hartung pedig az írói szabadság jogával védekezett. Végül beszélgettek egy jót, békében váltak el, de többet nem találkoztak. Hartung hét évvel később meghalt, Katalin, az igazi Piroska pedig 2003-ban távozott az élők sorából.

– Valóban népszerű ez a történet Németországban? Nem túlozzuk el egy kicsit a jelentőségét?

– Egyáltalán nem. Németországban mindmáig sokan rajonganak a filmért. Piroska-klub is létezik. És ne felejtsük a legfontosabbat: lehet, hogy születtek alaposabb és pontosabb művészi alkotások a magyarságról, de barátságosabbak aligha. A Sokat gondolok Piroskára igazán magyarbarát mű. Jó képet közvetít rólunk, és önmagában már ennek is örülhetünk a viharos XX. század elmúltával.

Forrás: www.demokrata.hu


« 2017. November »
H K Sze Cs P Szo V
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30
Rendelje meg Ön is!
Pályázatok a településen